A katolikus egyház boldoggá avatta Óscar Romerot, a politikai merénylet áldozatául esett el salvadori érseket, akit a nép már ma is szentként tisztel. Talán Thomas Becket 1170-es meggyilkolása óta nem került sor arra, hogy római katolikus püspököt szertartás közben a templomában mészároljanak le. Míg Thomas Becket-et röpke két éven belül szentté avatták, 35 évig kellett várni arra, hogy a katolikus egyház boldoggá avassa a mártírhalált halt latin-amerikai érseket. Halálának körülményei, okai mind a mai napig tisztázatlanok és vitatottak. Vajon miért? A hitéért halt meg, vagy a politikai meggyőződéséért? A kérdés megválaszolásához meg kell értenünk a gyilkosság mélyebb társadalmi és politikai mozgatórugóit, illetve a bűntény utóéletét.
1980. március 24-én egy autó állt meg a san salvador-i Isteni Gondviselés templomának bejárata előtt. Egy férfi hajolt ki az ablakon, puskáját az ablaknak támasztotta. Célba vette az oltár előtt álló Óscar Romero katolikus érseket, aki éppen befejezte a prédikációját, majd tüzet nyitott rá. Az áldozat összeesett és hamarosan meghalt. A város gazdagok lakta negyedeinek lakói ünnepeltek, a szegénynegyedek népe gyászolt. A katonai diktatúra által megszervezett, hidegvérrel elkövetett bűncselekmény felháborította a világ közvéleményét, sokan ezt az időpontot tartják a 12 éves salvador-i polgárháború nyitányának.
El Salvador gazdaságának motorja a 19. század óta a kávétermesztés, ez teszi ki az ország bevételeinek majdnem száz százalékát. Ezen bevételek szinte egésze a lakosság alig 2%-át kitevő arisztokrácia kezében összpontosult. Ez El Salvadort a világ egyik legegyenlőtlenebb társadalmává tette, ahol valóságos szakadék nyílt a fényűző körülmények között élő elit és a nyomorgó tömegek között. A demokratikus intézmények soha nem tudtak meggyökeresedni, a választások színjátékok maradtak, a puccsok kiábrándították a tömegeket a demokratikus reformokból. Időről időre erőszakos baloldali gerillamozgalmak bontottak zászlót az elitek uralmának megtörésére, az elitek pedig szélsőjobboldali paramilitáris halálosztagok létrehozásával válaszoltak.
Az egyház sokáig azt tanította, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek Isten akaratát tükrözik, és maga is aktívan hozzájárult a fenntartásukhoz. A 20. században azonban a latin-amerikai egyházban földrengésszerű változások indultak el. A II. Vatikáni Zsinat és a latin-amerikai püspökök Medellín-ben tartott 1968-as konferenciája új keretet teremtett az egyház szociális felelősségvállalása előtt. A latin-amerikai egyházon belül egyre több pap kezdte úgy értelmezni Krisztus tanítását, hogy a nyomor, az erőszak és a kizsákmányolás nem Isten szándékát tükrözi, hanem egy elnyomó szociális és politikai gépezet végterméke. Innen már csak egy lépés vezetett a radikális szociális reform igenléséig, az ún. felszabadítás teológiáig. Egyes fiatal papok egészen egyes marxista eszmék (pl. osztályharc) és az evangéliumi tanítások közös gyökerét kezdték hirdetni. Az egyházi és világi elit kemény represszióval válaszolt az új mozgalmakra. Rengeteg kispapot és szerzetest raboltak el, kínoztak meg és gyilkoltak le az egyház aktív vagy passzív jóváhagyásával.
Romero soha nem tartozott a felszabadítás teológia marxista értelmezésének követői közé. A szociális felszabadítás számára csak a spirituális felszabadítás előfeltétele volt, nem pedig öncél, amely szentesíti az erőszakot. Ezért éppúgy elítélte a baloldali gerillák terrorcselekményeit, mint ahogy az állami terrort. „Krisztus és az ő egyházának felszabadítása nem tekinthető pusztán időbeni projektnek,” jelentette ki. „Céljait nem lehet antropocentrikus perspektívában szemlélni, politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális célokra redukálni. Még kevésbé lehet megfeleltetni olyan felszabadításnak, amely támogatja az erőszakot, vagy amelyet az erőszak támogat.”
A sors fintora, hogy Romerot 1977-ben éppen azért válaszották meg az el salvador-i egyház élére, mert tőle remélték az elődje, Luis Chávez y González érsek által támogatott reformmozgalom megfékezését. Romero fiatal korában ugyanis csendes, visszahúzódó pap volt, aki nem igen foglalkozott politikával. A konzervatív egyházi vezetőknek azonban csalódniuk kellett várakozásaikban. Az új érsek egyik első emlékezetes lépése az volt, amikor a reformerként ismert Rutilio Grande jezsuita szerzetes meggyilkolása miatt a szószékről kemény kritikát fogalmazott meg a CIA által támogatott rezsimmel szemben.
„Ahogy Rutilio kiterített holtestére tekintettem, nem tudtam szabadulni a gondolattól: ha őt megölték azért, amit tett, akkor nekem is követnem kell őt ezen az úton,” jelentette ki egy későbbi visszaemlékezésben.
Néhány hónappal később megtagadta, hogy találkozzon az elnökkel, a névrokon Carlos Romeroval, mivel az nem tett semmit a bűncselekmény kivizsgálása érdekében. Az ellenállását nem baloldali teoretikusok, hanem az államhatalom ellen bátran kiálló egyházatyák inspirálták. Sebastiano Baggio kardinálisnak írt levelében elárulta, hogy Szent Ambrust, Milánó 4. századi püspökét tekintette példaképének, aki megtagadta Theodosius császártól, hogy belépjen a templomba, miután az nem volt hajlandó elítélni a thessaloniki mészárlást. Thessaloniki város ugyanis fellázadt a helyi császári hivatalnok (magister militum) ellen, a császár ezért 390-ben büntetőexpedíciót küldött a lakosság megregulázására. A napokig tartó öldöklésben több ezer polgárt hánytak kardélre. Milánó püspöke igazságtételre és bűnbánatra szólította fel a császárt, aki ezt megtagadta. Ezután került sor a számos művész által megfestett jelenetre, mikor a püspök elállta a templom kapujában a belépni szándékozó császár útját.
A gazdag elitekkel összefonódott egyházi establishment éppen olyan idegenkedve és gyanakodva figyelte Romero bátor kiállását és népszerűvé válását a szegények körében, mint ahogy Szent Ambrusét a császári udvarban hajbókoló főpapok. Halála előtt nem sokkal Romero nyílt levélben kérte az amerikai elnököt, hogy állítsa le a katonai juntának küldött segélyeit. Nem elég, hogy a jobbolali milíciák a fejét követelték, a salvadori püspökök jelentős része is megpróbálta aláásni Romero hatalmát, a Vatikában vádaskodtak ellene. 1978-ban a frissen kinevezett II. János Pál Rómába rendelte. A pápa, a kommunista elnyomással szembeni ellenállás hőse, ekkoriban kevés tudással rendelkezett a latin-amerikai helyzetről, az érseket pedig egyes rosszakarói kriprokummunistának írták le. Első találkozásuk nem volt felhőtlen, bár az a később kialakult kép, miszerint János Pál keményen rendre utasította Romerot, valószínűleg nem felel meg a valóságnak. Tény azonban, hogy bizonyos lobbierők Romero halála után szentté avatási folyamatát hosszú évtizedekig tudatosan és sikeresen blokkolták a Vatikánban. Az ellenzők azt állították, hogy Romero politikailag megosztó személyiség, kanonizálása a széthúzást és nem az egységet szolgálná.
Ferenc pápa beiktatásával a Vatikánban is azok kerekedtek felül, akik megnyitották az utat Romero sokat késleltetett boldoggá avatása előtt. A támogatók megpróbálták megszabadítani a politikai értelmezésétől a gyilkosságot, szerintük az érsek a keresztény hitéért halt mártírhalált. Ez valóban így van – az ő hite azonban jelentősen különbözött a gyilkosainak hitétől, és nem választható el teljesen politikai meggyőződésétől.
Elvégre sokan azok közül, akik kitervelték és megrendelték a püspök elleni merényletet, még mindig élnek, és még mindig hívő katolikusnak vallják magukat. Az egyházközösség aktív tagjai, akik katolikus iskolába járatták a gyerekeiket, minden héten áldoznak a templomban és meggyónják a bűneiket. Aktívan ellenzik az abortusz és a melegházasság legalizálását. Hiszik, hogy a hierarchikus társadalmi rend Isten rendelése, és Istennek köszönhetik a vagyonukat és hatalmukat. Hiszik, hogy amit tettek, Isten akarata volt. Valójában az ő hitük sokkal közelebb áll a baloldali terroristák hitéhez, mint gondolnák. Osztoznak ugyanis abban a hitben, hogy a cél szentesíti az eszközt, és az erőszak legitim módja lehet a társadalmi rend alakításának. Osztoznak a demokráciával és emberi jogokkal szemben érzett gyanakvásban és bizalmatlanságban is.
Romero valószínűleg a jövőben is megosztó személyiség marad, és ez jól van így. Halála éppen arra a választóvonalra emlékeztet, ami a társadalmi igazságosságról és a szabadságról vallott különböző keresztény nézeteket és cselekvéseket elválasztja egymástól. A választóvonal létezett az egyházatyák korában, és létezik ma is.