Egyes politikusok megpróbálják velünk elhitetni, hogy korunk azért velejéig romlott, mert túl nagy a szabadság. Mintha bármi köze lenne az emberi civilizáció válságának ahhoz, ha az emberek szabadon megválaszthatják, ki képviseli őket a parlamentben, vagy ha szabadon házasodhatnak azonos nemű parterükkel, ha büntetlenül szívhatnak az otthonukban füvet, ha más kultúrájú, származású embereket fogad be a társadalom, esetleg mindenki számára hozzáférhető a születésszabályozás. Ezek a politikusok többnyire a rend és a biztonság hamis ígéretével lépnek fel, a vissza a régi jól bevált értékekhez jelszavával hadjáratot hirdetnek a "szabadosság" ellen. Divat lett a civilizáció válságát a liberalizmus, a liberális demokrácia válságával azonosítani. Ez az egész valójában semmi másról nem szól, mint hogy eltereljék a figyelmet azokról a jelenségekről, amelyek miatt az emberiség valóban válságban van.
A természeti erőforrások fenntarthatatlan pazarlása, a bolygónk ökológiai egyensúlyának felborítása, az egyre mélyülő társadalmi egyenlőtlenség és szakadék szegények és nagyon gazdagok között, a túlnépesedés, a politikai osztály korrupciója, a hatalom számonkérhetőségének hiánya illetve nagyvállalati-oligarchikus érdekcsoportok általi abúzálása. Ha az ember, meghaladva egyéni és csoport-önzését, képes minden emberi lény egyenlő értékét és méltóságát elismerni, és ha hajlandó a politikai jelszavak, a mítoszok és előítéletek sűrű ködén áthatolva leásni azokig a problémákig, amelyek valóban fenyegetik az emberiség létét, akkor rá kell döbbennie, hogy ezek azok a jelenségek, amelyek miatt főhet a fejünk.
Ezeket a problémákat nem az emberi jogok gyakorlásának szabadsága vagy a társadalmi egyenlőség (ami nem egyformaság, hanem az egyenlő méltóság elvének érvényesülése, fair play!) eszméje okozza. Éppen ellenkezőleg. A konzumerizmus és a szabadpiaci fundamentalizmus álszabadsága valójában gátolja, és nem elősegíti az emberi jogok érvényesülését. Ez mindenki számára nyilvánvaló, aki valaha is küzdött már marginalizált csoportok emberi jogainak érvényesítéséért. Az egészséghez való jogot például túl gyakran kell nagyvállalati érdekek ellenében érvényesíteni, gondoljunk csak a hatékony gyógyszerekhez való hozzéférés kérdésére (pl. a Gilead gyógyszercég által gyártott hepatitis C gyógyszerre, amely a cég profitéhsége miatt gyakorlatilag hozzáférhetetlen a fejlődő országokban). Az etnikai, vallási, szexuális stb. diszkrimináció problematikája gyakran szinte kibogozhatatlanul összefonódik a mélyszegénység problémájával. A hajléktalanok jogait sértő hatósági vegzálás eredőjét a korrupt önkormányzatokkal összefonódó ingatlanmaffiák, a minden emberi léptéktől elszakadó ingatlanspekuláció létezésében találhatjuk meg. És úgy általában, a középosztályból egyre inkább a társadalom peremére szorult csoportok nyomorúságában óriási szerepe van annak a neoliberáls szemléletnek, amely a 80-as évek óta gyakorlatilag uralja az állami újraelosztás rendszeréről alkotott képünket. A piaci verseny önszabályozásába, a megszorításokba vetett hit, a leszakadók önhibáját, erkölcstelenségét hangsúlyozó, azokban elsöprendő akadályt, a nekik nyújtott szociális szolgáltatásokban értelmetlen luxuskiadást láttató politika az emberi jogok érvényesülésének fő akadályát képezi a világon.
Az egyik legnagyobb csúsztatás az, amikor ennek a neoliberális szemléletnek a válságát a liberális szabadságeszmények, az emberi jogok és a társadalmi egyenlőség válságának próbálják beállítani. Amikor a közjó szolgálatában álló intézmények tehetetlenségét, korruptságát, a nagyvállalati profitéhség ámokfutását, a konzumeridiotizmust megpróbálják mind az egyén túl nagy szabadságára visszavezetni. Ezzel mintegy a felvilágosodásban találják meg minden probléma forrását: a sapere aude, a merj gondolkodni eszméjében, amely a tradíciók feltétlen tisztelete helyett arra serkentette az embert, hogy vállalja fel a saját életéről alkotott döntések szabadságának felelősségét.
A család, a vallás, a tradíció: ezek mind nemes eszmékként állíthatóak szembe az emberi jogok, a társadalmi szolidaritás eszméivel. Pedig valójában önmagában ezek egyike sem nemes és jó. A család gyakran az erőszak és az elnyomás fészke, a vallás gyakran a türelmetlen fanatizmusé, a csiklócsonkítás tradíciójában pedig, bár kétségkívül ősi, nincsen semmi nemes. A család, a vallás és a tradíció akkor válhatnak igazi értékekké, ha egyenlő emberi méltósággal rendelkező egyének közösségi önmegvalósítását, szellemi fejlődését szolgálják. A család, a vallás, a tradíció kötelékén alapuló közösségek erre olyan közegben képesek a leginkább, amely kedvez az emberi jogok érvényesülésének és amelyben nem választja el mesterséges szakadék egymástól az egyéneket vagyoni helyzet vagy születési kiváltság szerint. Hamis dilemma tehát szembeállítani egymással a közösséget és az egyént, a tradíciót és a szabadságot, a kötelességet és a jogot.
A problémáinkat nem a túl nagy szabadság okozza. A valódi, az emberi jogok által körülhatárolt szabadság nem más, mint egymás iránti, és a közös jövőnk iránti felelősség. Azok a szirénhangok, amelyek a szabadságjogok visszanyesésével ígérik megvalósítani a nagyobb társadalmi felelősségvállalást, a pusztulásba vezetik az emberi civilizációt.
Az elkövetkező évtizedek nagy kérdése az lesz, hogy vajon azok a politikai erők diadalmaskodnak-e, amelyek hamis dilemmák mentén megosztják és félrevezetik a társadalmat, vagy azok, amelyek őszinte szembenézésre késztetik azt. Az előbbi út széles és könnyű rajta járni, az utóbbi viszont keskeny és kevesen járnak rajta.