Az egyesülési jog - azon jog, hogy a polgárok szabad elhatározásukból egyesületek (nemkormányzati szervezetek) létrehozásával és működtetésével fejthessék ki véleményüket és érvényesíthessék érdekeiket - a reformkor nagy nemzedékének egyik fő követelése volt. A civil társadalom habermasi fogalma természetesen ekkor még nem volt használatban. A reformkor nagy gondolkodói azonban tisztában voltak azzal, hogy Magyarország polgári átalakulása nem kizárólag a polgári parlamentarizmus és a modern államigazgatás megteremtésétől függ, hanem a polgárok szabad egyesülésének biztosításától. A választójog nem üti az egyesülési jogot: a polgárok által választott kormánynak nincs joga korlátozni az egysülés szabadságát. A politika, a szó nemes értelmében, a közös ügyek intézését jelenti, és ebből nem lehet kizárni a polgárok egyesületeit. Az önkényuralom egyik jellemzője ugyanis éppen az, hogy kizárólagosságra törekszik a polgárokkal való kapcsolatában, és a közéletet kizárólag állami intézmények által ellenőrzött térként képzeli el, amelyben a polgárok passzív végrehajtói, alattvalói az állami akaratnak, és nem pedig cselekvő, alkotó résztvevői a közös ügyeik intézésének. Tudták, hogy nem létezhet szabad magyar polgári társadalom önszerveződő polgárság nélkül. A reformkorban az egyesülési jog gyakorlását - avagy az autonóm civil társadalom létezéshez való jogát - folyamatos csatározásokban kellett megvédeni mind az abszolút államhatalomtól, mind pedig a feudális vármegyerendszer jogállamot elutasító híveivel szemben.
Az egyesülési jog egyik első élharcosa nem más volt, mint Széchenyi István, aki angliai útjáról hazatérve az ottani klubélet meghonosítását tervezte Magyarországon. Ennek egyik első lépése volt a Nemzeti Casino létrehozása. Széchenyi eredeti elképzelése szerint a Casino több volt arisztokra klubnál, a modern, az államtól és a politikai pártoktól független, civil nyilvánosság fóruma, amelynek bárki tagja lehet "politika pártszínezet és osztálykülönbség" nélkül. A tájékozott közéleti viták elősegítésére megalapította a Casino könyvtárát. Széchenyi kijelentette, hogy a „mai világban – s csuda, hogy annyi idő kelle ily egyszerűség kitalálására, - már kiki átlátja, - hogy egy magányos ember semmi s csak egyesületeknek van hosszú élete és igazi súlya," és „az egyesületi eszme az emberek között a legnagyobb és egyben legszelídebb erő és hatalom.”
Az egyesületi jog - vagy ahogy akkoriban gyakran nevezték, a "szabad egyesülhetési jog" - legelszántabb védelmezői a centralista fiatalok voltak: Szalay László, Eötvös József, Lukács Móric, Trefort Ágoston és Csengery Antal. A centralistákat méltatlanul háttérbe szorította a történelmi emlékezet a Széchenyi nevével fémjelzett konzervatívabb és a Kossuth által képviselt radikálisabb, nemesi-vármegyei liberalizmus mellett. Kossuth ellenük felhozott vádjai, miszerint doktrinerek, nyugatmajmolók és idealisták, sajnos rajtuk ragadt és még a történelemkönyvekben is ismétlődik. Pedig a 30-as és a 40-es évek Magyarországán csak azért tűntek doktrinernek, mert a világ fejlettebbik részében már elfogadott eszméket, gondolatokat hangoztattak, amelyek frissessége, újdonsága értetlenkedést váltott ki a hazai feudális viszonyok között. Tény ugyanakkor, hogy polgári szabadságjogokat deklaráló április törvények nem jöhettek volna létre a centralisták tevékenysége nélkül, akik azok kodifikálásában is részt vettek.
Eötvös József és Trefort Ágoston
A centralistákat az 1831-es belga alkotmány inspirálta a leginkább, amely először rendelkezett az egyesülési jogról: "…a belgáknak joguk van társulatokba egyesülni, ezen jogukat nem szabad korlátozó rendszabályok alá vetni." Hasonló szellemben képzelték el Magyarországon is az egyesületi jog szabályozását. A francia forradalomból tanulva azért is fontosnak tartották az egyéni szabadságjogokat és az egyesülési szabadságot, mivel láthatták, hová fajulhat a kizárólag a rosseau-i népfelség elvén alapuló, fékek és ellensúlyok nélküli államhatalom. Az egyesülési jog kérdése a Védegylet alapítása (1844) után vált leginkább sürgetővé, amely kiváltotta a konzervatív tábor támadását. A Védegylet ugyanis, bár nem volt politikai párt, egyértelműen politikai célokért küzdő civil szervezet volt, és a hatalmon lévők ezt már akkor sem szenvedhették. Az alapító, Kossuth Lajos tisztában volt a Védegylet saját célján túlmutató történelmi szerepével, és az egyesületi élet szabadságát az erőszakos forradalmi átalakulás alternatívájának tekintette: "csak társadalmi erélyes mozgalmak segítségével lehet ahoz remény, hogy csendes uton olly átalakulás eszközöltessék, minőt sok más helyütt csak forrongó rázkódtatás eszközölhetett."
Szalay László, a centralisták egyik vezető alakja, a későbbi híres történész, 1847-ben négy cikkből álló sorozatban ("Tájékozás az egyesületi jog mezején") állt ki az "associatio" (egyesülés) szabadsága mellett a Pesti Hírlap hasábjain. Jellemző, hogy a szerző a cikksorozat mellett egy másikat is publikált ebben az időszakban, amelynek témája a parlamenti választási rendszer megreformálása volt. A két témát tehát Szalay egyaránt fontosnak tartotta a demokrácia szempontjából, és valószínűleg kinevette volna azt a véleményt, hogy a "senki által meg nem választott" egyesületek ne politizáljanak, az a pártok dolga. Az egyesülési jog szerinte "azon emeltyű, mellyre a’ társaság támaszkodik, hogy rozsdás bilincseiből kibontakozhassék, ’s mindig magasabbra törhessen." A konzervatívokkal ellentétben, akik előzetes engedélyezéshez kötötték volna az egyesületek alapítását, a szabad egyesületalapítás mellett foglalt állást. Szalay szerint az egyesülési szabadság helyett egyesületi jogról kell beszélni, hiszen az a gyakran zavaros értelmű szabadságnál jóval többet jelent. "Joggal az bír, ki saját felelőssége alatt, másnak előleges engedelme nélkül cselekszik," jelentette ki. Az egyesülési jogot csak abban az esetben korlátozhatja az állam, ha az egyesületek törvénytelenül működnek. Rámutatott arra, hogy a francia példából nyilvánvalóan látszik, az egyesülési jog korlátozása titkos szervezetek alakulását eredményezi, így végső soron az államnak jóval kevesebb és nem több ellenőrzése marad.
Ezt a gondolatot vitte aztán végig Lukács Móric a "Néhány eszme az egyesülési jog körül" című írásában. Ő a kapitalista rendszer feszültségeit, társadalmi egyenlőtlenségeit elemzi, amelyek a szocialista mozgalmak gyújtópontjában állnak. Lukács már ekkor, 1847-ben megjövendölte, hogy a munkások kizsákmányolása a jövőben nagy társadalmi katasztrófákat fog előidézni. Ő maga nem fogadta el a "szocialisták és kommunisták ábrándos rendszereit," mivel azok életbe léptetése „az emberi nemet monoton, prózai, feszes kaszárnyaéletre kárhoztatná.” A kapitalista társadalom velejáró feszültségeinek csillapítására a munkások szabad "associatio"-jának, önszerveződésének támogatását tartotta, ami a társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítése irányába hathat. Kifejtette, hogy „az egyesületi jogban termékeny magva rejlik egy új s a mostaninál jobb társadalmi rendszernek, mely közvetlenül az ügyefogyottak érdekeit a hatalmasok önkényétől s közvetve ezeket az ínség zaklatta népnek vad dühétől fogja megóvni.” A történelem igazolta Lukács azon nézetét, hogy a fejlett civil társadalommal és szakszervezetekkel rendelkező jóléti államok sokkal immunisabbak a véres polgárháborúkra, mint a kizárólag a népfelség elvét elfogadó demokráciák vagy autokráciák.
A centralisták egyesülési jogért folytatott harcának jelentőségét Szekfű Gyula fedezte fel újra a második világháború idején. Ő az 1919-es ellenforradalom idején írt Három Nemzedék című könyvében még sokkal inkább az Orbán-kormány jelenlegi álláspontját osztotta a liberalizmus tévútjáról és a túlzott szabadságjogok veszélyeiről. 1943-ban megjelent, önkritikus Valahol utat tévesztettünk c. munkájában számot vet a keresztény kurzus elmúlt évtizedekben folytatott politikájával, és újraértékeli a korábbi kijelentéseit a centralistákról és a szabadságjogokért folytatott küzdelmükről. Külön fejezetet szentel az egyesülési jognak, és a hazai független civil társadalom fejlentlenségét Magyarország egyik elsőszámú problémájaként azonosítja. "A demokrácia apró munkát jelent, kisemberek örök apró munkáját, mely sohasem lesz képes olyan kirakati eredményeket elérni, amilyenek az államtól eltartott vagy támogatott 'egyesületek' büszkeségei," írja Szekfű. "De a kisemberek önkéntes és szabad szervezetei megmaradnak akkor is, ha a felépítményeket krízis fenyegetné."
Az a kormányzat, amely a centralista Lukács Móricról díjat nevez el, de eközben Finkelstein kottájából játszva ellenségképet farag a kritikus civil szervezetekről, vajon méltó-e a centralisták örökségére? Sokan persze erre azzal felelhetnek, hogy ezek a civilek már nem azok a civilek, hiszen idegen, nyugati értékekért lépnek fel, absztrakt liberális jogvédő elvekért szállnak síkra, és gyakran idegen, nyugati alapítványoktól kapnak támogatást. De vajon nem a nyugati minták doktriner majmolásával vádolták ugyanígy a centralistákat konzervatív ellenfeleik, megkérdőjelezve azt, hogy ismerik a hazai viszonyokat és hogy a nemzet érdekeit szolgálják? És vajon nem a nyugati világhoz való integráció programja lebegett a szeme előtt gyakorlatilag minden reformer hazafinak Kármán Józseftől Eötvös Józsefen keresztül Bibó Istvánig? A sokszor a többség számára is kellemetlen témákat felvető, népszerűtlen változásokért fellépő, a hatalmat kritizáló civil társadalom nélkül nincs demokrácia. Amit Szekfű kritikaként a saját közelmúltjával kapcsolatban megfogalmazott, éppúgy érvényes ma, mint akkor: "Az utóbbi 60–70 év azt mutatja, hogy az intézmények önmagukban, lélek nélkül, mégsem képesek túlságos állami rendszer, etatizmus kifejlődését megakadályozni. Ha azt keressük, hol vesztettük el az utat, akkor azt a pontot kell megkeresnünk, ahol a demokratikus intézmények működése lelketlen rutinná, mechanikává lett, s ahol ezek az intézmények nem voltak immár képesek az egyén és társadalom jogos igényeinek kielégítésére."