Azt mondják, hogy a CEU-n agymosás folyik. Nos, mint a CEU volt hallgatója, valóban aláírhatom, hogy bizonyos szempontból agymosás áldozatává váltam - csak éppen nem úgy, ahogyan egyesek elképzelik.
Kezdődött az agymosás már akkor, amikor még az ELTE történelem szakán voltam másodéves hallgató, és először találkoztam a CEU-n oktató professzorokkal, mint például Sághy Marianne, Klaniczay Gábor és Geréby György. Akkoriban egy Che Guevara pólóban járkáló, világnézetileg anarchista meggyőződésű fiatalember voltam, aki a kereszténységet zsigerből elutasította azzal, hogy az egész a kriptoklerikális reakció eszköze a nép elnyomására.
A CEU tanárai egy teljesen új világot nyitottak meg előttem: megismertettek a hagiográfia és a patrisztika kutatásának legújabb irányzataival. Láss csodát, olyan dolgokat tanítottak nekem, amelyek nem csak lebilincselően érdekesek voltak, de megváltoztatták azt is, ahogyan a vallásról gondolkodtam. Ahogyan Sághy Marianne Peter Brown nyomán új megvilágításba helyezte a korábban sötétnek és hanyatlásnak bélyegzett évszázadokat, a későantikvitást, a szentkultusz társadalomformáló erejét, a korai szerzetesrendek kialakulását, ahogyan Klaniczay Gábor merész párhuzamokat vont a 60-as évek ellenkultúrája és egyes középkori mozgalmak között, vagy ahogyan Geréby György Jakab protoevangéliumából kibogozta a platonista szálakat - életreszóló élmény volt. Már akkor elhatároztam, hogy ezen az egyetemen akarok tanulni, ahol ilyen emberek és így oktatnak. Így lettem a CEU középkortudományi tanszékének diákja.
Engem baloldaliként tehát nem a liberális világnézet vonzott a CEU-ra, hanem a “sötétnek” bélyegzett középkor és kereszténység iránt felkeltett érdeklődés. No meg az a kiemelkedően magas szellemi színvonal, az a nemzetközi beágyazottság és nyitottság, amit nagyon hiányoltam a gyakran áporodott és provinciális magyar felsőoktatásból. Hogy fejlődni képes emberként kezeltek, nem pedig futószalagon oktatott magológépként.
Az agymosás aztán a CEU-n folytatódott. Nem, kedves ellenzők, itt sem azzal, hogy belerágtak a szánkba bármiféle dogmákat vagy világnézetet. Egyrészt ugye megtanítottak rendesen angolul. Nem csak beszélni, de írni is. Meg hivatkozni. És ami fontosabb, gondolkodni tanítottak. Önállóan. Ezzel gyakorlatilag részévé váltam a nemzetközi tudományos diskurzusnak - bármilyen kis porszem voltam is ebben az új világban.
Aztán bedobtak a mélyvízbe: először kellett nemzetközi társaságban, környezetben érvényesülnöm, méghozzá olyan emberek között, akik szomszédos országokból, szomszédos népekből származtak. Rá kellett döbbennem, hogy sokkal kevesebbet tudunk egymásról és egymás kultúrájáról, múltjáról, mint amennyit az amerikaiakról vagy a nyugat-európaiakról és az ő kultúrájukról tudunk. Olyan emberekkel kellett együtt töltenem a napjaimat, akik teljesen mást tanultak a középiskolában a saját történelmem eseményeiről, mint én. Számukra az általam kánoninak tartott narratívák éppoly nevetségesnek tűntek, mint számomra az ő egyes elméleteik. Sokat vitatkoztunk, és közben sokat tanultunk egymástól és egymásról. Életreszóló barátságokat kötöttünk. Megtanultuk tisztelni, majd szeretni egymást. Ezen a kis talpalatnyi földön Budapest szívében fikcióból valósággá válhatott Kossuth Dunamenti Köztársasága - a mi Közép-Európánk.
Igen, veszélyes a CEU: mert megkérdőjelezi a diákok előítéleteit, arra ösztönöz, hogy új megvilágításba helyezzenek dolgokat, hogy megfontolt, körültekintő álláspontot alakítsanak ki. Ha az agymosást így definiáljuk, hát igen, akkor agymosás áldozatává váltam. Soha nem fogok már úgy gondolkodni kereszténységről, szentekről, egyházról, teológiáról, mint ahogyan korábban gondolkodtam, és soha nem leszek már harcos ateista. Mint ahogy soha nem esek áldozatul olyan nacionalista agymosásnak sem, amelynek az a célja, hogy származási alapon egymás ellen fordítson minket a szomszédainkkal. Veszélyes dolgok ezek azoknak, akik számára a világ fekete-fehér konfliktusokból áll.