Sokat beszélnek manapság arról, hogyan jutottunk idáig. Miért van az, hogy az emberek felülnek a populista népbutítóknak és a gyűlöletre és félelemre épített propagandájuknak? Sokak szerint ez a demokrácia hibája, ahol a hülyék is szavazhatnak és mindenkinek lehet véleménye. Ők valamiféle platóni államról fantáziálnak, ahol a politikai szabadságjogokat intelligencia-teszthez kötik. Én ezzel nem értek egyet.
A kiváltságos kevesek uralma, bárhogyan is állítjuk össze ezeket a kiváltságokat, szükségszerűen igazságtalan. Az intelligencia nem jelent bölcsességet és igazságosságot. Lehet valaki rendkívül intelligens, de ettől még hozhat rendkívül rossz politikai döntéseket, amelyek a közösség pusztulásához vezetnek. Ráadásul az intelligencia szociálisan relatív fogalom, a legtöbbször éppen a vagyonosok és hatalmasok határozzák meg, mi az, és ki juthat hozzá. A tekintélyelvű populisták nem azért tudnak virágozni, mert túl sok ember élvez túl sok jogot - éppen ellenkezőleg, azért, mert egy borzasztóan elitista világban élünk, ahol emberek tömegei vannak megfosztva alapvető jogoktól és élnek embertelen körülmények között.
Félreértik a jelenlegi válságot azok, akik azt képzelik, hogy az emberekből az intelligencia hiányzik és hogy az ostoba döntések mögött a tudatlanság áll. Sajnos a legképtelenebb összeesküvés-elméletekben, a legdurvább politikai szélsőségekben is képesek hinni rendkívül intelligens emberek. Vajon miért csapódtak a sztálinizmushoz vagy hitlerizmushoz világhírű tudósok és filozófusok? Sokszor ezek a döntések egy közösséghez való rituális tartozás aktusai, nem a racionális megfontolás termékei.
Nem egyszerűen a tudás hiányzik az emberekből, hanem a tudáshoz - és így a hatalomhoz - elvezető úttal van a probléma. A kritikai gondolkodás és az empátia képessége az, mai hiányzik. És ez a hiány abban gyökerezik, ahogyan a gyerekeket neveljük. Az egész nevelési rendszerünk a tekintély elfogadásán és a többséghez való konformista alkalmazkodáson alapszik.
Rengeteg, többé vagy kevésbé felesleges kacattal tömik meg a gyerekek fejét - lexikai ismeretekkel a világról, amiknek egyébként 1 perc alatt utánanézhetnek a guglin. Az ún. erkölcstanórákon már erkölcsi dogmákkal is. Eközben nem tanítják meg a gyerekeket kételkedni, érvelni és felfedezni. Logikusan érvelni és bátran kiállni a véleményükért, miközben tiszteletben tarjták mások véleményét. Bemagolják a Pithagorasz-tételt és a növények anatómiáját - de nem tanulják meg, hogyan jutunk el érvényes és cáfolható ismeretek megszerzéséig. Pedig erről szól a tudomány: nem az abszolút igazságokról, hanem a cáfolható ismeretekről.
Ezért fordulhat elő az, hogy gyakran iskolázott, sőt, tudományos fokozattal rendelkező emberek is egészen elképesztő butaságok híveivé szegődnek. A legjobb tudósok nem mindig azokból lesznek, akik szorgalmasan és tisztelettudóan betanulták, amit a tanár leadott az órán - hanem azokból, akik képesek voltak átgondolni és ha szükséges, akár megkérdőjelezni azt. Éppígy a legjobb demokraták sem azok, akik mindig a többség véleményével értenek egyet, hanem azok, akik képesek akkor is kiállni a véleményükért, ha kisebbségben maradnak vele - és képesek azoknak a véleményét is tiszteletbn tartni, akik nem értenek egyet velük.
A jövő nem az elitista elzárkózásban, hanem a tömegek nevelésében rejlik. Ahogy az egyes embernek, úgy az egész emberiségnek is a tanulás által kell jobbá válnia. De a tanulásnak együtt kell járnia a jogok tudatosításával és érvényesítésével - nem lehet azt várni, hogy a “hülye nép“ felnőljön a demokráciához, ha megfosztjuk a jogaitól. A populizmus ellenszere a több jog, és nem a kevesebb. Nem az atomizált alatvalók ricsaját, hanem a közösséggé szervezett jogtudatos polgárok hangját kell felhangosítani. Minél kiszolgáltatottabb, minél elnyomottabb, minél kizsákmányoltabb egy csoport, annál nagyobb szüksége van arra, hogy közösséggé váljon és hallassa a hangját a politikai arénában.