Mostanában sokat gondolkodom arról, hogy mikor jön el az a pont, amikor az embernek el kell hagynia a szülőhazáját. Egy nemrég megjelent történelmi könyvben kapunk némi támpontokat ehhez.
Pár napja került kezembe Szapor Judit tavaly megjelent, "A világhírű Polányiak" című könyve, és azon melegében el is olvastam. Sok szempontból nagyon aktuális olvasmány. Először is, egy valóban világhírű tudósokat, filozófusokat adó család történetét rendhagyó módon, a család női tagjainak életén keresztül mutatja be. Ezzel kétségbe vonja azt a hagyományos elbeszélésmódot, ahol a világtörténelem alakulására jelentős befolyást gyakorló gondolkodók életrajzában pusztán lábjegyzetet szentelnek a nőknek. A Polányi-család nőtagjainak életéről olvasva önkéntelenül is megkérdőjeleződtek bennem azok a szerepek, amik hagyományosan a nőknek vannak kijelölve a férfiközpontú történetírásban. Így például Polányi Laura kísérleti iskolája nélkül valószínűleg soha nem vált volna világhírű íróvá Arthur Koestler. Az író a Sötétség délben című regényének főhősét, Rubasovot valójában egy nőről, Laura lányáról, Éváról mintázta, aki legalább olyan jelentős önálló intellektussal és talán még annál is izgalmasabb életpályával rendelkezett, mint a család híres férfitagjai. Megkérdőjelezi a könyv a magánszféra és a közszféra hagyományos megkülönböztetését is, rámutatva, hogy Kelet-Európában a tekintélyelvű rezsimek nyomása alatt a magánszféra nők által koordinált terei a hiányzó szabad nyilvánosság színtereit helyettesítették.
A könyv ezenkívül más megvilágításba helyezi napjaink egyik sok vitát kiváltó társadalmi jelenségét, a kivándorlás/bevándorlás kérdését is. Egyrészt betekintést ad a családi döntéshozás dinamikájába, amely megelőzte és kísérte az értelmiségiek exodusát Magyarországról Nyugat-Európába, majd Európából Amerikába. Ma gyakran felmerül értelmiségi körökben a kérdés, hogy vajon mikor jön el az a pillanat, amikor egy rendszer tekintélyelvű tendenciái már veszélyes fokozatba kapcsolnak. Számos családi vacsorán, baráti összejövetelen hangzik el a kérdés: vajon itt az idő elhagyni a hazánkat? Értelmiségi körökben ez a kérdés ritkán kizárólag gazdasági természetű, magában foglalja a politikai és a kulturális viszonyokat is. Az országot elárasztó propaganda-kampány árnyékában egyre többen gondolkodnak el azon, hogy vajon az egyenlőre csak a plakátokról és szennymédiából harsogó gyűlölet mikor megy át fizikai erőszakba és terrorba. Nem volt ez másként a 30-as évek Magyarországán sem, derül ki a könyvből.
Megdöbbentő, hogy az emberek mennyire félre tudják érteni az idők jeleit. Akár még az olyan rendkívül éles szemű politikai elemzők is, mint Jászi Oszkár vagy Mannheim Károly, akik 1933 márciusában (!) még azon vitatkoztak, hogy melyik német egyetemre érdemes küldeni a zsidó származású (!) gyerekeket tanulni. A baloldali értelmiség jelentős része meg volt győződve róla, hogy a náci hatalomátvétel múló epizód, és a demokrácia hamarosan helyreáll. Ugyanebben az időben a világhírű fizikust, Szilárd Leót Berlinben kinevették, amiért becsomagolt bőrönddel élt - a történelem mégis őt igazolta. És amikor az Anschluss után, 1938-ban a Polányi-család véglegesen az Amerikába való távozás mellett dönt, Magyarországon maradt rokonaik még mindig vészmadárnak bélyegzik őket. "Itt minden nyugodt és békés, és ha nem olvasnánk újságot és hallgatnánk rádiót, semmi sem utalna arra, hogy történelmi időket élünk," inti nyugalomra Polányi Laurát egy unokastvér két héttel a második világháború kitörése előtt. Szerinte az antiszemita intézkedések csak átmeneti jellegűek voltak, egy-két év múlva pedig visszaáll a régi egyensúly. Nem is tévedhetett volna nagyobbat.
Csak a történelem lesz a megmondhatója, hogy vajon nem értik-e félre ugyanígy napjaink tekintélyelvű kilengéseit azok, akik múló hóbortot, kommunikációs blöfföt sejtenek a politikailag gerjesztett gyűlölethullám mögött és szilárdan hisznek a művelt európai civilizáció és a jogrend védelmében. Sokakban érzem ma is azt a génjeinbke kódolt kincstári optimizmust, hogy ennél már csak jobb lehet, ennél már nincs lejjebb, csak ki kell várni - pedig mindig van lejjebb, és a kivárás nem mindig jó politika.
Szintén elgondolkodtatott a könyv azzal kapcsolatban is, hogy milyen hatalmas intellektuális veszteség érte (és éri) Magyarországot a tekintélyelvű rezsimek elől menekülő értelmiségiek távozásával. Bár gyakran szoktak azzal hencegni, milyen sok világhírű embert adott Magyarország a világnak, azt már kevésbé teszik hozzá, hogy ezeknek az embereknek a jelentős része nem a hazai viszonyoknak köszönhetően, hanem inkább azok ellenére, azokkal szembefordulva vagy éppen azok elől külföldre menekülve tudott maradandót alkotni. Így volt ez a Polányiakkal és az 1919 után külföldre távozó magyarokkal, akiket az Országgyűlés elnöke nemrégen a "Károlyi-féle banda" névvel illetett. Valójában ennek a "bandának" köszönhetjük nem csak az első független, modern, polgári magyar köztársaság kikiáltását, de a hazai tudományos élet századeleji fellendülését is.
Ami Magyarországnak - és Európának - veszteség volt, az Amerikának óriási nyereség. "A Hitler által kreált emigrációs hullám példátlan intellektust, tehetséget és tudást vetett a partjainkra," idézi Peter Gay amerikai történészt a szerző. Ezt a nyereséget statisztikai adatokkal nehéz alátámasztani. Amikor ma arról beszélünk, hogy félmillió magyar vándorolt ki az elmúlt években, akkor a veszteséget azzal szokták érzékeltetni, hogy egy nagyvárosnyi magyar hagyta ott a hazáját. Ez semmit nem mond el a lényegről. Azt csak az egyéni életutakon keresztül lehet illusztrálni - azokén keresztül, akik hozzájárulhattak volna idehaza az egészségügy, a szociálpolitika, az oktatás, a tudomány vagy a művészet fejlődéséhez. Egyre több olyan tehetséges fiatal embert ismerek, aki itthagyja ezt az országot, és a jobb fizetés csak az egyike azoknak a szempontoknak, amiért a távozás mellett döntenek. Maguk mögött akarják hagyni az urambátyám világ kiszolgáltatottságát, a kistílű provincialista szűklátókörűséget, ami megfojtja a kezdeményezést és az innovációt. Az ő távozásuk legalább akkora veszteség Magyarországnak, mint annak idején a Polányiak emigrációja.