Nagy a kísértés, hogy a vasárnapi választás eredményei után eluralkodjon rajtunk a keserűség, és kijelentsük: ennek az országnak bizony Mohács kell, ha akarja, megkapja. Minek kapálózni, ha ennyire hülye emberek élnek itt, akik újraválasztják ezt a velejéig romlott, hazug és tolvaj társaságot? Hát akkor viseljék a következményeket! A csalódás és az indulat természetes reakció - de nagyon óvatosan kell bánnunk most azzal, hogy kit és miért is kezdünk el hibáztatni a valóban katasztrofális választási eredmények miatt. A hatalom birtokosai ugyanis semmit sem szeretnének jobban, mint bebizonyítani: "ez a mi országunk, ti meg utáljátok, akkor nincs helyetek itt". Ha úgy tetszik, ez a mostani választás a hazaszeretet legkomolyabb próbája - hiszen mi bizonyíthatja annál jobban egy szülő szeretetét a gyermeke iránt, mint ha a gyerek idegtépő, önző toporzékolása közben sem veszíti el a türelmét és szeretetét iránta?
A kudarcból lehet a legtöbbet tanulni. Eljött az önvizsgálat ideje. Ahogy Kölcsey mondta, "messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort, hass, alkoss, gyarapíts, és a haza fényre derül." Márpedig Kölcsey-nél kevesen tudtak többet saját népének maradiságáról és rosszindulatú gáncsoskodásáról. Kölcsey a liberális reformok következetes képviselője volt az országgyűlésen és fáradhatatlanul küzdött a modernizációért és a demokratizálásért, de amikor megyéjében a konzervatívok kerültek többségbe, egyszerűen leváltották. Nem véletlen, hogy pont ez a számára egyébként kétségbeejtő pillanat érlelte meg benne a később szállóigévé vált híres gondolatát: "Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés."
Azok, akik jelenleg a Fideszre szavaztak, a haladástól való félelelem miatt a veszteg maradásra szavaztak - pedig azok az értékek, amelyeket ők meg akartak védeni, éppen a haladás által lettek volna megőrizhetőek. Aki a biztonság és jólét kedvéért feláldozza a szabadságot és a szolidaritást, az előbb-utóbb mindegyiket elveszíti. Kölcsey tudta ezt, mégsem átkozta meg azokat, akik őt megtagadták, figyelemre méltó alázattal és liberális világnézetének megfelelő nyitottsággal viszonyult saját helyzetéhez. "Mi most otthon, vagy ahová sorsunk vezérlend, ismét vívhatunk elveinkért, törekedhetünk azoknak, törvény s társasági rend és önérzés által nem tilalmazott útakon, győzedelmet szerezni," írta. "Igyekezhetünk azokat rokonérzelmű kebelekbe általplántálni: - mert ha jók azok, s a haza virágzására megkívántatók, bizony rokon keblek nélkül szűkölködni nem fognak. Távol vagyunk a büszkeségtől, magunkat csalhatatlanoknak gondolni. A velünk ellenkező véleményűektől sohasem kivántuk, hogy elveinknek hódoljanak: tőlük azt kérjük, bennünk csak a meggyőződés tisztaságát tekintsék. S ha szív és ajak egybe hangzik, egyenességünket bűnnek ne tartsák; s engedjék nékünk a vigasztalást: lelkünk üdvességét saját hitünk szerint kereshetni."
És nem csak Kölcsey mutatott utat azok számára, akik a nemzet boldogulásáért küzdenek, de csalódniuk kell. Petőfi Sándort leginkább úgy szeretjük magunk elé képzelni, ahogyan március 15-én szónokol a nép előtt, vezeti a tömeget Táncsics Mihály kiszabadítására vagy Bem Apó mellett buzdítja támadásra a honvédeket. Pedig Petőfi a maga korában egyáltalán nem örvendett olyan nagy népszerűségnek, mint ahogyan azt 50-es években készült propagandafilmek sugallják (Föltámadott a tenger). Politikusként egy olyan szűk radikális csoport tagja volt, amelynek befolyása szinte kizárólag a fővárosra, azon belül is inkább a műveltebb, felvilágosultabb polgárokra korlátozódott. Amit az ország - és Európa - jövőjéről gondolt, az annyira felforgatóan újnak hatott abban az időben, ami óriási ellenállást váltott ki a korabeli véleményvezérek nagy többségéből. Erre jó példa saját politikusi karrierjének rövid, dicstelen epizódja az 1848-as országgyűlési választáson.
A költő szülőföldjén, a Kiskunságon, Szabadszálláson jelöltette magát képviselőnek. 1848. június elején a választókerületében kampányolt, és személyesen osztogatta a választóinak szóló kiáltványát. A programja egyszerű volt: véget vetni a pöffeszkedő helyi döbrögi uraságok zsarnokságának, az uram-bátyám világnak, elvinni a felvilágosodás eszméit az egyszerű parasztok közé. "Gondoljatok csak vissza arra a Szluha kapitányra, hogy süvegeltétek, hogy csúsztatok-másztatok előtte. Ah, ha eszembe jut, még most is szégyenlem magamat a ti nevetekben," írta. "A zsidók hajdan Mózes idejében az isten helyett egy arany borjut imádtak, de ti még lejebb sülyedtetek, – ti egy ólomszamarat imádtatok. Azonban ez az idő lejárt és remélem, hogy lejárt mindörökre."
A helyi korrupt döbrögik ("kaputosok") azonban megfúrták Petőfi kampányát. Mégpedig olyan aljas és hazug ellenkampányt indítottak, amitől Habony Árpi is megnyalta volna mind a tíz ujját. "Néhány napra fölrándultam Pestre, s mire ismét visszajöttem, oly borzasztó hirek kerengtek felőlem, milyek csak a legelvetemedettebb gonosztévőt illetik," emlékezett vissza. A lejárató kampány során nem csak "fanaticus izgatónak" állították be, de egyenesen a szlovákok betelepítését szervező idegen ügynöknek (ismerős?). Ezzel egyrészt utaltak Petőfi származására, másrészt megpendítették azokat a mélyen gyökerező xenofób húrokat, amelyekkel olyan könnyű a kiszolgáltatott, szegény embereket manipulálni és más kiszolgáltatott emberek ellen fordítani. Petőfinek menekülnie kellett a felheccelt csőcselék elől, és végül nem őt, hanem a helyi hatalmasságok emberét, a pap fiát választották meg követnek az Országgyűlésbe.
Szerencsére akkor még nem volt Facebook, mert egyébként nem lehet tudni, Petőfi mit posztolt volna azon a nevezetes éjszakán, amikor szégyen-szemre futnia kellett a saját választókörzetéből. Valószínűleg az ő fejében is cikáztak a keserűbbnél keserűbb gondolatok a nyakas, keményfejű magyar parasztok maradiságáról és önpusztító butaságáról. De aztán átgondolta a dolgot, és rájött, hogy nem az egyszerű népre kell dühösnek lennie - hanem azokra, akik a kiszolgáltatottságát, a nyomorúságát és tanulatlanságát kihasználva, hazugságokkal ámítva, a legrosszabb érzelmeire hatva felheccelték azt.
"Polgártársaim! ti ellenséges kezet emeltetek rám, én baráti kezet nyujtok tinektek; követem a szentirást, mely azt mondja: aki követ hajit utánad, hajits te vissza kenyeret,” írta néhány nappal később, nyílt levelében. "Istenemre mondom, akkor sem haragudtam rátok, mikor engem vadállatok módjára megrohantatok, hogy széttépjetek, annál kevésbbé haragszom most; de haragszom azokra, kik annyira elámitottak benneteket, hogy ellenem fordultatok, mint ellenségtek ellen, aki legjobb barátotok vagyok széles e világon!... titeket csak sajnálni tudlak, sajnállak szivemből." A későbbi Az apostol című költeménye nem kis részben ezt az élményt dolgozta fel.
Vajon valóban a nyolc osztályt végzett szabadszállási Teri nénire kell dühösnek lennünk, aki kizárólag a helyi lapokból és az állami rádióból tájékozódik, az Internetről azt sem tudja, eszik-e vagy isszák? Akit világ életében arra neveltek, hogy fogadja el kérdezősködés nélkül az állami tekintély szavát, és most ez a tekintély azzal fenyegeti éjjel-nappal, hogy a kisnyugdíját akarják elvenni és az unokája torkát akarják elvágni a sorosista ügynökök által betelepített migráncsok? Ha igazából dühösek akarunk lenni valakire, hát azokra a vagyonos, nagyon is urbánus és nagyon is tanult emberekre lehetünk dühösek, aki tudatosan, hideg számításból, aljas indokkal hazudtak Teri néninek és felkeltették benne az evolúció által beleplántált majomfélelmet az Idegennel szemben. Nekik valóban külön helyet készítenek a pokolban.
A mucsajozás meg butaparasztozás helyett itt az ideje az alázatos önvizsgálatnak - mindenkinek a maga területén. Miközben a hatalom birtokosai önelégülten vigyorogva ülnek a babérjaikon, nekünk tanulnunk kell ebből a kudarcból. Tudjuk, hogy minél fejletlenbb, minél tanulatlanabb és minél szegényebb egy választási körzet, annál nagyobbat nyert ott a Fidesz. Sajnos az elmúlt években hiába építettünk fel egy párhuzamos valóságot mi, ellenzéki politikusok, újságírók, aktivisták és jogvédők, ahol az igazságot szabadon ki lehetett mondani és meg lehetett vitatni. Ahol a szolidaritás és a józan ész érvényesült. Ez a valóság egy buborék maradt - ami védőernyőként borult ránk, de egyben el is szigetelt minket attól a másik valóságbuboréktól, amit közben a hatalom arrogáns és aggresszív kommandói építettek ki az emberek tömegeinek elméje köré. Kihasználva a nyomorukat, a kiszolgáltatottságukat és a félelmeiket. Csurrantva-cseppentve nekik a gazdasági konjunktúra áldásaiból, morzsákat dobálva a jólétből és szabadságból, aztán meglebegtetve előttük a fenyegetést, hogy azt a kicsit is elvehetik tőlük. És mindenekelőtt megfosztva őket attól, ami számunkra, nagyvárosi értelmiségiek számára magától értetődő: a méltósággal leélt emberi élet lehetőségétől.
Sokat kell még közösen gondolkodnunk arról, hol hibáztunk és miként. Egy valami biztos: ha újjá akarja építeni magát az ellenzék, a jogvédelem, a független média és úgy általában a rezsimmel szembeni szellemi ellenállás, akkor bizony követnie kell a jelszót: ki a faluba! És persze itt nem csak a szó szerinti falvakról van szó, hanem a városi szegényekről is. Meg kell akadályoznunk a közélet mesterséges kettészakítását és el kell juttatnunk az üzeneteinket Teri nénihez is.