A baloldal választási veresége óta még a nem kormánypárti sajtó is hemzseg azoktól a szembenézős cikkektől, amelyek a “balliberális értelmiséget” ostorozzák. Mert véleménybuborékban él, mert nem képes kilátni a Körúton túlra, mert süket a falu problémáira, mert azt gondolja, hogy a fővárosi tüntetéseivel képes befolyásolni az ország sorsát. Nem állítom, hogy ezeknek a kritikáknak egy része ne lenne jogos. Mégis, egy olyan ellenségkép-festési folyamat indult itt be, ami szerintem már jóval túlvisz a konstruktív kritikán, és hosszú távon bumeráng-hatással fog járni.
A balliberális értelmiségizés persze nem új jelenség, a jobboldali sajtónak mindig is kedvelt ellenségképe volt a köldöknézős, burokban élő fővárosi liberális értelmiségi figurája. A fotelforradalmáré, aki a karosszékből szeretné megváltani a világot. Amikor a TASZ-nál dolgoztam, rendszeresen megkaptam én is ezt a vádat. Hiába magyaráztam, hogy én mondjuk nem a villanegyedben, hanem a VIII. kerületben, a Práter utca egyik magasházának garzonlakásában élek, a narkógettó közepén, a szüleim sem autót, sem lakást nem dugtak a fenekem alá, biciklivel járok és egyébként vidéken nőttem fel. Ez nem hatotta meg a vádak harsogóit. A cél az volt, hogy bebizonyítsák, én csak azért gondolkodhatok úgy a világról - cigányokról, hajléktalanokról, drogfogyasztókról, melegekről, abortuszról stb. - mert én egy luxusburokban élek, és fogalmam sincs a nagybetűs Valóságról. Amit persze mindig a saját szájuk íze szerint alakíthatgattak.
Amikor egyébként vidéki srácként feljöttem Budapestre, magam is tapasztaltam a fővárosi értelmiségiek részéről némi lenézést, elitizmust és burokban élést. Gyakran mintha más nyelvet beszéltek volna, nem ugyanazt a magyart, mint mi otthon Kecskeméten (“lent vidéken,“ ahogy sokszor hallottam itt “fent”). De el kell keserítsem a jobboldali konzervatív értelmiségieket: bizony ez éppen úgy vonatkozott rájuk is, mint a baloldaliakra. Ez az elitizmus sokkal inkább szól a nagyvárosi létezésről, mint a világnézetről. Mint ahogy egyébként a véleménybuborék sem csak a baloldaliakra jellemző (csak szólok).
Azt viszont meg kell vallanom, hogy olyan szájhabzós balliberálisértelmiségizéssel nem találkoztam vidéken, mint amit éppen a fővárosban, és éppen értelmiségiek részéről tapasztaltam. Mintha egyes fővárosi (ráadásul gyakran baloldali és/vagy liberális) írástudók divatot csinálnának abból, hogy valamiféle rosszul értelmezett hiperkompenzációból a saját fajtájukat szidják. Mintha értelmiséginek lenni valami szégyenlésre méltó dolog lenne, az élet egy bűnös minősége. És az elmúlt években a balliberálisértelmiségizés mintha egyes kis ellenzéki pártoknál identitásképző elemmé is vált volna. Mintha ehhez képest akarnák meghatározni magukat. Pedig hacsak nem akarnak maoista kulturális forradalmat csinálni, akkor ez tévút.
Értem én, hogy a baloldalon vannak rossz beidegződések, megfáradt és lejárt szavatosságú megmondóemberek, korrupt káderek, levitézlett vezérek, elitista attitűdök és valóságidegen tévképzetek - amiket legszívesebben már a elsüllyesztenénk. Ezek felett lehet és kell is konstruktív kritikát mondani. De a balliberálisértelmiségizés ehhez a vitához nem ad hozzá semmit. Lehet valakit kritizálni azért, mert nincs rendben az etikai iránytűje, mert elfogult, mert nem jól látja a dolgokat vagy mert túl dogmatikusan vagy farizeusan gondolkodik. Amit Babits Benda nyomán 1928-ban az írástudók árulásáról írt, az ma is fájdalmasan aktuális. De ezekben az esetekben sem azzal van baj, hogy valaki baloldali, hogy valaki liberális vagy hogy valaki értelmiségi. Kritizáljunk anélkül, hogy megbélyegző sztereotípiákat erősítenénk.
Ezzel ugyanis csak azt a mélységesen antiintellektuális hullámot, a tudással szembeni ellenszenvet erősítjük meg, amire az orbáni, trumpi, erdogáni populizmus épít, és amit a kommunizmustól és a fasizmustól örökölt meg (bár ez a populizmus egyikkel sem azonos!). Nem igaz, hogy ne lenne arany középút az elitizmus és a populizmus, a büdösprolizás meg a balliberálisértelmiségizés között. Mindkettő káros.
A balliberálisértelmiségizés egyfajta ideológiai bunkóvá vált, amivel össze-vissza hadonásznak emberek, és mindenki azt képzeli bele, amit a legjobban utál a közéletben. Van, aki a baloldalit, van, aki a liberálist, van, aki az értelmiséget sújtaná le vele, van, aki mindhármat. A végén úgy jár, mint a részeg a kocsmában, aki a nagy hadonászásban leveri a saját sörét az asztalról.
Meggyőződésem, hogy a jobboldali populizmus jelentette kihívásra nem az a válasz, hogy mi is ugyanazokhoz az eszközökhöz nyúlunk, mi is éppen olyan demagógokká válunk, mint ők, és hogy feladjuk a baloldali szociális érzékenységünket vagy társadalmi igazságosság iránti vágyunkat. Éppen ellenkezőleg. Erre a kihívásra csak úgy lehet megfelelő választ találni, ha újrateremtjük a baloldalt - és a baloldali identitást. Ha újra büszkék lehetünk arra, hogy baloldaliak vagyunk. Szükség van arra, hogy a baloldal újra tömegeket tudjon megszólítani egyszerű, mindenki számára érthető és fontos üzenetekkel. Azzal is egyetértek, hogy ezt a folyamatot nem irányíthatják korrupt, lejáratódott elitista vezetők. Azonban más nem irányíthatja, mint éppen baloldali értelmiségiek. Ne csináljunk belőlük mumust - és ne öntsük ki a fürdővízzel együtt a gyereket!