Vörösmarty Mihály Szózata olyan mélyen beágyazódott a nemzeti hagyományunkba, hogy ritkán gondolunk bele: vajon milyen körülmények között és milyen célból született? Pedig nagyon is aktuálpolitikai költemény ez. A költő a magyar történelem egy válságos időszakában kívánt reményt nyújtani olvasóinak, amikor a szabadságért és függetlenségért folyó küzdelem kilátástalannak tűnt. Az 1832-36-os reformországgyűlés bezárása utáni időszakról van szó, amikor a bécsi kamarilla keményen lesújtott a kibontakozó magyar liberális reformmozgalomra. Konkrétabban: a Szózat megírására leginkább egy fiatal liberálisok által alapított civil jogvédő szervezet tagjainak meghurcolása és megbüntetése adott alkalmat, ami sokkolta a magyar közvéleményt.
Metternich herceg, a Habsburg-birodalom titkosrendőrségének teljhatalmú ura valószínűleg igazat adna Kovács Zoltán kormányszóvivőnek, aki szerint "az a civilszervezet, ami politizálni akar, az valójában nem is civil," hanem az államrendet veszélyeztető tényező. Egyetértene vele abban is, hogy az általa "ultraliberálisnak" nevezett eszméket terjesztő szervezetek Európa keresztény kultúráját és rendjét ássák alá, ezért vissza kell őket szorítani. Ami Orbánnak 1968 májusa, az volt Metternichnek 1789: az ősbűn. A civilellenes tisztogatásnak esett áldozatául az egyik első emberi jogok védelmére alakult hazai civil szervezet, a Társalkodási Egyesület az 1830-as évek elején.
Ezt a civil szervezetet olyan fiatalok alapították, akiket fellelkesített az 1830-as párizsi forradalom, amely elsöpörte a Bourbon-dinasztia uralmát és helyreállította az alkotmányos kormányzást Franciaországban. Sőt, nagy részük nem csak a júliusi forradalommal, de a republikánusok balsikerű 1832-es forradalmával is rokonszenvezett, amely a demokratikus köztársaság felállítását célozta. Hittek az egyetemes emberi jogok eszméjében, és a francia Emberi Jogok Társaságát (Société des droits de l'homme) tekintették modellnek.
Míg az utóbbi szervezet több ezer taggal rendelkezett Franciaország szerte, a Társalkodási Egyesület tagjainak száma soha nem haladta meg a pár tucatot. Alapítói, Kászonyi Dániel, Palóczi Dániel és Pulszky Ferenc, az országgyűlési ifjak köréből kerültek ki, akiket "kis követeknek" is neveztek. Ők a rendes országgyűlési követek mellett dolgozó jurátusok (ügyvédi vizsgával nem rendelkező jogászok) voltak, akik írnokként dolgoztak és az ülések zajosan lelkes hallgatóságát biztosították. Egy olyan országban, ahol hiányzott a polgárság, a liberalizmus mint eszmerendszer hagyományos tömegbázisa, ezek a többnyire kisnemesi származású fiatal értelmiségiek töltötték be ez a szerepet.
A Társalkodási Egyesület Pozsonyban, a politikai élet akkori központjában alakult azzal a céllal, hogy az országgyűlési ifjak saját kaszinójává, társadalmi-művelődési egyesületévé váljon. Ebben az értelemben Széchenyi István járult hozzá a leginkább létrejöttéhez, aki a kaszinóalapítási lázat elindította a Nemzeti Kaszinó megalapításával. Az egyesületet támogatták a hazai liberalizmus nagyágyúi: Deák Ferenc, aki az alapszabály megfogalmazásában segített, Wesselényi Miklós, aki mint anyagi támogató is fellépett, és Kölcsey Ferenc, aki a fiatalok egyik fő mentora volt.
Bár később a királyi ügyészség titkos szervezkedéssel és összeesküvéssel vádolta őket, sőt, azzal is, hogy "idegen nemzetekkel" leveleztek, valójában az Egyesület teljesen átlátszóan működött, ülései nyilvánosak voltak. Ezeken az üléseken a tagok megvitatták a nemzetközi és hazai politikai eseményeket, tüntetéseket szerveztek, gyakran a különféle kormányhivatalnokok háza elé (ma már ugye ez is alaptörvény-ellenessé vált), és előadásokat tartottak különféle témákban.
Ilyen téma volt például a zsidó migráció témája. Ebben az időszakban ugyanis nem a muzulmán migránsoktól rettegett a keresztény-konzervatív közvélemény, hanem a zsidó bevándorlóktól, akik az oroszországi pogromok elől menekültek Magyarországra. A korabeli divatos antiszemitizmussal szemben az Egyesület egyik tagja, Lovassy László merőben szokatlanul a zsidók teljes egyenjogúsítása mellett foglalt állást az előadásában. Véleménye szerint mindenkit, aki hazai területre lép, törvényes jogokban kell részesíteni.
A mérsékelt tagok aggodalmuknak adtak hangot, hogy a zsidó migránsok emancipációja egy olyan radikális és megosztó vélemény, ami elriaszthatja a tagokat az egyesülettől. Sőt, egyes tagok szerint az Egyesületnek meg kellett volna maradnia a művelődés területén és nem szabadott volna nyíltan politizálnia. Erre azonban Madarász László, a forradalom későbbi minisztere, kijelentette, hogy olyan tagokat nem is akarnának befogadni, akiket a zsidó migránsok emancipációjának ügye elriasztana.
Hasonlóan radikálisan baloldali, jogkiterjesztő véleményt fogalmazott meg az Egyesület a jobbágyok felszabadításával kapcsolatban, ami éppúgy megosztotta a korabeli (nemesekből álló) közvéleményt. Tomássy János például a lengyel forradalomról tartott előadásában rámutatott, hogy a nemesek szűklátókörűsége (a jobbágyok felszabadításától való félelem) szerepet játszott a vereségükben. A közös dinasztikus érdekek mentén szövetkező uralkodók mintájára a népi mozgalmaknak (a korabeli civil társadalomnak) is nemzetközi szövetségre kell lépnie („a kozmopolitizmus hasonló útján haladni"). Kijelentette, hogy "okosabbak a nemzetek, mintsem őket idegenek gyűlölésére épített patriotizmus álmába lehetne süllyeszteni."
A kormány kezdettől gyanakodva tekintett a francia forradalom bűvöletében élő szakállas hippik szervezkedésre (a körszakáll akkoriban a lázadás szimbóluma volt). Maga Metternich, nem is alaptalanul, a Guseppe Manzini által 1831-ben alapított Fiatal Olaszország nevű liberális mozgalom magyarországi verzióját sejtette benne és Fiatal Magyarországként hivatkozott rájuk. A rendőrség beépített ügynökei kezdettől tudósítottak az Egyesület üléseiről. Ferstl rendőrfelügyelő jelentésében figyelmeztetett, hogy az országgyűlési ifjúság "az ultraliberális ellenzék demagógiájának hatása alatt" már olyan messzire ment, hogy nincs messze az idő, mikor "olyan gonoszságok történnek, mint Párizsban". Ezért aztán a titkosrendőrség akcióba lépett.
Amíg az Országgyűlés tartott, nem mertek nyíltan fellépni az Egyesülettel szemben, de nyomást gyakoroltak a tagokra, hogy kilépjenek. A leggyakrabban megfenyegették őket, hogy soha nem fognak munkát kapni jogászként, amennyiben folytatják a tevékenységüket. Ez sikeresnek bizonyult. Így aztán amire az Országgyűlés véget ért, az Egyesület munkáját már sikerült ellehetetleníteni. De ennyivel a kormány nem elégedett meg. Elrendelték az Egyesület négy legveszélyesebbnek minősített tagjának, Lovassy Lászlónak, öccsének, Lovassy Ferencnek, Tomássy Jánosnak és Lapszánszky Jánosnak a letartóztatását. Ez utóbbiról később kiderült, hogy a rendőrség kémje, aki jelentéseket írt a gyűlésekről, és csak a látszat kedvéért csukták le.
Az elsőrendű vádlott Lovassy László volt, akit a megyék megkerülésével fogtak el, hermetikusan elzártak a külvilágtól és nem biztosították számára a jogi képviseletet sem. Míg társai megtörtek és kegyelemért folyamodtak, Lovassy megtagadta az együtműködést és semmit sem adott fel az elveiből. Beadványaiban vállalta liberális nézeteit, ugyanakkor cáfolta, hogy a király megölésére vagy a kormány erőszakos megbuktatására szervezkedett volna, és rámutatott, hogy az Egyesület munkája a nyilvánosság előtt zajlott. „Hol van az megírva, hogy az én gondolataimnak a magyar alkotmány legyen véghatára, hogy ennél dicsőbbet az emberiségre boldogítóbbat ne képzelhessek, ezen felül lélekben ne emelkedhessek," írta. "Igenis nekem szabad Északamerika alkotmányát nemesebbnek, boldogítóbbnak tartani a corpus jurisnál s oeconomiai tekintetben olcsóbbnak a monarchiánál. Szabad Washington örökhírű sírja felett a jövendő világszabadsági reményeket ölelni."
Lovassy László szörnyű árat fizetett bátorságáért. 1837-ben 10 év várfogságra ítélte a királyi tábla, az ítéletet a hétszemélyes tábla helybenhagyta. Titokban szállították el Spielbergbe (Brno), ahol az egyik legszigorúbban őrzöt fogoly volt. Nem elég, hogy örökösen lábbilincsben és magáncellában tartották, de még a szomszédos cellákat is kiürítették, hogy ne halljon semmi emberi szót. Egy évig nem kapott még könyvet és írószerszámot sem, kizárólag a lelkésszel kommunikálhatott. Télen fagyoskodnia kellett, a Napot csak akkor láthatta, amikor rövid sétára vitték. Az elégtelen étkezés miatt skorbutot kapott.
Mi emberek szociális állatok vagyunk - a hosszas elszigeteltség éppúgy megtör minket, mint a legkegyetlenebb kínzás. Pszichológiai tanulmányok szerint már egy-két hetes elszigeteltség is hosszú távú károkat okozhat az emberi lélekben. Nem csoda, hogy Lovassy elméje az évekig tartó elszigeteltségtől megbomlott, 1839-re a teljes leépülés jeleit mutatta. A közvélmény nyomására 1840-ben a nádor amnesztiában részesítette, hiszen veszélyt többé az államrendre nem jelentett. Az őt hazaérkezése alkalmával üdvözlő tömeg ajkán elhalt az éljenzés, amikor megpillantották azt a szánalmas emberroncsot, akivé az egykor brilliáns szónok és népvezér vált. Még évtizedekig élt ugyan, a politikai életben azonban már nem vett részt.
Amikor Vörösmarty a Szózatban kifakad: "Az nem lehet hogy annyi szív/ Hiában onta vért,/ S keservben annyi hű kebel/ Szakadt meg a honért./ Az nem lehet, hogy ész, erő,/ És oly szent akarat/ Hiába sorvadozzanak/ Egy átoksúly alatt," akkor azokra a liberális ellenzékiekre gondolt, akik az 1836-37-es metternichi terrorhullám áldozatává váltak. Olyan politikai szabadságjogokért harcoltak, amelyek napjainkban ismét veszélybe kerültek: a gyülekezési szabadságért, a sajtószabadságért és az egyesülési szabadságért. Az univerzális emberi jogok eszméjét és a hazafiságot, patriotizmust nem egymás ellentétének, hanem szükségszerű kiegészítésének tartották, és elutasították az idegengyűlöletet.