Vajon miként látták a hazafiság kérdését a demokratikus baloldalon a 20. század első felében? Miként foglaltak állást a szociáldemokraták a népi-urbánus vitában? Hogyan vitáztak a kommunistákkal? Folytatódik az első világháború előestéjén félbehagyott elemzés.
Vajon a Felvidék visszacsatolásának mámorában a magyar közvélemény mit tudott, mit tudhatott a világ legnagyobb, 80 éve bekövetkezett zsidóellenes pogromjáról?
A NER egyik írója megpróbálja nemzeti hőssé avatni a fehérterror kecskeméti rémtetteinek egyik fő felelősét.
A kormány civilellenes hisztériájában semmi új nincsen - hasonló buzgalommal üldözte a emberi jogokat védő civileket az állam már a 19. században is.
Patkányok. Nem kevesebb, mint hatszor szerepel ez a szókép Bayer Zsolt legutóbbi publicisztikájában. Csak a szokásos. Már felháborodni sem háborodunk fel. Legyintünk. Megszoktuk már a dehumanizáló metafórákat. Szerves és szalonképes részévé vált a közbeszédnek, hogy rangos napilapok publicistái emberekre kártevőkként hivatkoznak. Miért van ez így, és jól van ez így?
.jpeg)
A Végső Megoldás egyik fő kidolgozója és végrehajtója, Adolf Eichmann a magyarországi zsidók haláltáborokba hurcolását tartotta a zsidók kiirtására irányuló német terv – és saját karrierje - legnagyobb sikerének, míg a dán zsidók deportálását egyértelműen kudarcnak minősítette. A dán zsidóknak ugyanis mindössze 1 százalékát sikerült haláltáborokba deportálni, a többiek Svédországba menekültek. Vajon mi magyarázza ezt a különbséget? Vannak olyan körülmények, amelyek kézenfekvő magyarázatnak tűnnek: a dán zsidóság létszáma jóval kisebb volt, a németek szemében a dánok felsőbbrendű árja nép voltak, akikkel kesztyűs kézzel bántak, ezenkívül Dániához közel volt a semleges Svédország, egérutat nyújtva a zsidóknak. Ez azonban önmagában még nem kielégítő válasz. Bo Lidegaard dán történész új könyve, a Honfitárs (Countryman) bemutatja, hogy milyen nagy szerepet játszott a dán zsidók megmenekülésében a dán állam ellenállása és a társadalom szolidaritása. Ez kíméletlen szembenézésre késztet minket, magyarokat azzal a történelmi felelősséggel, amit az akkori magyar állam és társadalom viselt a magyarországi zsidóság pusztulásáért, és amely felelősséget ma megpróbálnak kizárólag a német megszállókra hárítani.
Prohászka Ottokár, a 20. század egyik legellentmondásosabb országának egyik legellentmondásosabb gondolkodója, ismét a figyelem középpontjába és a bírálatok keresztüzébe került – nem először. Nevét, életművét már az életében is gyakran próbálták kiátkozni vagy imába foglalni, az aktuális politikai hatalom igényeinek megfelelően. Volt, aki "vörös" felforgatót látott benne, volt, aki fajvédő fasisztát és volt, aki modernista eretneket vagy éppen apostoli tanítót. Újabban nagy indulatokat váltott ki a kormány azon terve, hogy szobrot állítsanak neki Budapesten. Az aktuálpolitikai viták közepette nem árt kicsit megpihenni a vihar szemében, visszafogni elfogultságainkat és őszintén számot vetni a székesfehérvári püspök politikai és teológiai hagyatékával – ami meglepően időszerű és elavult elemeket tartalmaz egyben. Ezt a sokoldalú, változatos életművet nem lehet kizárólag egy szempontból megítélni. Írásom nem titkolt célja, hogy a sematikus, sommás ítéletek helyett árnyaljam a róla kialakított képet, ezért öt különböző arcát is bemutatom (van még neki több is).