Ami Orbánt az államférfiúi nagyságtól elválasztja

Mi az, ami Kossuth Lajost vagy Nagy Imrét nagy államférfivá tette, és ami hiányzik Orbán Viktorból? 

Orbán Viktorról sokan azt mondják, hogy nagy államférfi. 

Nos, azt készséggel elismerem, hogy ravasz, talpraesett politikus. Jobb taktikai és stratégiai képességekkel rendelkezik a hatalom megszerzése és megtartása terén, mint a legtöbb ellenfele. Azt is készséggel elismerem, hogy nagyon jól ismeri a magyar társadalom szerkezetét, mentalitását és balítéleteit. Sokkal jobban, mint a legtöbb ellenfele. Orbán Viktor ma jobban képes megtestesíteni a magyar néplélek vágyait és törekvéseit, mint bárki más.

Ettől viszont még nem válik automatikusan nagy államférfivé.

István király kora óta a nagy államférfiakat az különböztette meg a pusztán ravasz politikusoktól, hogy rendelkeztek vízióval Magyarország jövőjéről. És ez a vízió arra ösztökélte őket, hogy ne pusztán kiszolgálják népük, nemzetük és társadalmi osztályuk jelenkori ambícióit, de arra ösztökéljék őket, hogy meghaladják azokat - hogy meghaladják saját magukat.

Széchenyi Istvánt nem azt tette kitűnő államférfivá, hogy tükrözte kora arisztokráciájának mentalitását, hanem az, hogy nyugat-európai útjáról hazatérve olyan mintákat, alternatívákat mutatott fel, amelyek a műveltebb, jómódúbb és szabadabb nemzetek sorába emelik az országot.

Kossuth Lajos, bár kitűnően ismerte kora köznemességének mentalitását és képes volt megfogalmazni annak legbelsőbb vágyait, nem egyszerűen a hagyományos udvarellenes nemesi ellenállásnak adott hangot, hanem megpróbálta meghaladni és kiszélesíteni annak szűk, kirekesztő nemzetképét.

A Csengery Antal által szerkesztett A magyar szónokok és statusférfiak című mű Deák Ferencben találta meg az ideális államférfi alakját. Deák kész a kompromisszumra, rugalmas az eszközökben, de soha nem téveszti szem elől a haladás célját. "Politikájának alapelve: a lényeget soha fel nem adni, de apróbb engedményekre éppen azért, hogy a lényeg megmentessék, körülmények szerint hajlani; a tért lépésről lépésre ótalmazni." 

Károlyi Mihály és Nagy Imre nem voltak különösebben ravasz és talpraesett politikusok, kimondottan rosszul játszották a hatalom machiavellisztikus játszmáit. Számos hibát elkövettek életük során, és gyakran félreértették a nép vágyait. Mégis, abban a történelmi pillanatban, amiben a sors a nemzet élére állította őket, mindketten önfeláldozóan felvállalták a szerepüket abban a reményben, hogy egy szabadabb, modernebb és igazságosabb országot teremtsenek. A megfelelő történelmi pillanatban államférfiúi nagyságot mutattak. Ugyanezt el tudom mondani Antall Józsefről is, akinek a politikájával a legkevésbé sem értettem egyet. 

Jó politikussá a képességei tesznek valakit, nagy államférfivá pedig az önfeláldozásra kész jelleme, a történelemformáló, bátor víziója és bölcsessége teszi a politikust. 

Orbán Viktor egykor rendelkezett vízióval a szabad, nyugatos Magyarországról. Ezt a víziót, jellemével együtt, azonban valamikor éppúgy teljesen maga alát temette a cinikus hataloméhség, mint Szarumánét a Gyűrűk Urában, aki túl sokat nézett a palantírba. Jelenleg már nem akarja arra ösztökélni nemzetét, hogy meghaladja saját kicsinyes önzését és szűklátókörűségét. Éppen ellenkezőleg, rájött arra, hogy sokkal sikeresebben kamatoztathatja istenadta taktikai képességeit, ha felkarolja a magyar néplélek legmaradibb, legkorlátoltabb vágyait ahelyett, hogy szembeszáll velük. Így vált annak a kádárista mentalitásnak a legihletettebb kifejezőjévé, aminek elpusztítására egykor társaival együtt felesküdött. 

Delejes karizmája segítségével olyan hatalmat gyakorol a hívei felett, ami alighanem precedens nélküli a magyar történelemben. Nem egyszerűen mamelukok hada veszi körül személyét, mint Tisza Kálmánt, vagy szolglelkű, rettegő talpnyalóké, mint Rákosi Mátyást, hanem valóságos vallási kultusz. Szektájából éppúgy nincs könnyű szabadulás, mint a szcientológusok karmai közül. Rablólovagok ura. Az országot felosztandó hűbérbirtokának tekinti.  

Csodálhatjuk Cipolla bűvészképeségeit, amivel elámítja közönségét és ráveszi Mariót, hogy megcsókolja. Lenyűgözőnek tarthatjuk a kommunista-jezsuita, Naphta monumentálisan diabolikus cinizmusát, amellyel romba dönti és nevetségessé teszi a demokrácia, a haladás és a felvilágosodás legszentebb eszményeit. Mégis, végül az ügyefogyott humanista, Settembrini az, aki minden gyarlósága ellenére azt a reményt képviseli, hogy többek vagyunk puszta gyarló vágyak és érdekek által determinált húsketreceknél.