Orbán Viktorról sokan azt mondják, hogy nagy államférfi.
Nos, azt készséggel elismerem, hogy ravasz, talpraesett politikus. Jobb taktikai és stratégiai képességekkel rendelkezik a hatalom megszerzése és megtartása terén, mint a legtöbb ellenfele. Azt is készséggel elismerem, hogy nagyon jól ismeri a magyar társadalom szerkezetét, mentalitását és balítéleteit. Sokkal jobban, mint a legtöbb ellenfele. Orbán Viktor ma jobban képes megtestesíteni a magyar néplélek vágyait és törekvéseit, mint bárki más.
Ettől viszont még nem válik automatikusan nagy államférfivé.
István király kora óta a nagy államférfiakat az különböztette meg a pusztán ravasz politikusoktól, hogy rendelkeztek vízióval Magyarország jövőjéről. És ez a vízió arra ösztökélte őket, hogy ne pusztán kiszolgálják népük, nemzetük és társadalmi osztályuk jelenkori ambícióit, de arra ösztökéljék őket, hogy meghaladják azokat - hogy meghaladják saját magukat.
Széchenyi Istvánt nem azt tette kitűnő államférfivá, hogy tükrözte kora arisztokráciájának mentalitását, hanem az, hogy nyugat-európai útjáról hazatérve olyan mintákat, alternatívákat mutatott fel, amelyek a műveltebb, jómódúbb és szabadabb nemzetek sorába emelik az országot.
Kossuth Lajos, bár kitűnően ismerte kora köznemességének mentalitását és képes volt megfogalmazni annak legbelsőbb vágyait, nem egyszerűen a hagyományos udvarellenes nemesi ellenállásnak adott hangot, hanem megpróbálta meghaladni és kiszélesíteni annak szűk, kirekesztő nemzetképét.
A Csengery Antal által szerkesztett A magyar szónokok és statusférfiak című mű Deák Ferencben találta meg az ideális államférfi alakját. Deák kész a kompromisszumra, rugalmas az eszközökben, de soha nem téveszti szem elől a haladás célját. "Politikájának alapelve: a lényeget soha fel nem adni, de apróbb engedményekre éppen azért, hogy a lényeg megmentessék, körülmények szerint hajlani; a tért lépésről lépésre ótalmazni."
Károlyi Mihály és Nagy Imre nem voltak különösebben ravasz és talpraesett politikusok, kimondottan rosszul játszották a hatalom machiavellisztikus játszmáit. Számos hibát elkövettek életük során, és gyakran félreértették a nép vágyait. Mégis, abban a történelmi pillanatban, amiben a sors a nemzet élére állította őket, mindketten önfeláldozóan felvállalták a szerepüket abban a reményben, hogy egy szabadabb, modernebb és igazságosabb országot teremtsenek. A megfelelő történelmi pillanatban államférfiúi nagyságot mutattak. Ugyanezt el tudom mondani Antall Józsefről is, akinek a politikájával a legkevésbé sem értettem egyet.
Jó politikussá a képességei tesznek valakit, nagy államférfivá pedig az önfeláldozásra kész jelleme, a történelemformáló, bátor víziója és bölcsessége teszi a politikust.
Orbán Viktor egykor rendelkezett vízióval a szabad, nyugatos Magyarországról. Ezt a víziót, jellemével együtt, azonban valamikor éppúgy teljesen maga alát temette a cinikus hataloméhség, mint Szarumánét a Gyűrűk Urában, aki túl sokat nézett a palantírba. Jelenleg már nem akarja arra ösztökélni nemzetét, hogy meghaladja saját kicsinyes önzését és szűklátókörűségét. Éppen ellenkezőleg, rájött arra, hogy sokkal sikeresebben kamatoztathatja istenadta taktikai képességeit, ha felkarolja a magyar néplélek legmaradibb, legkorlátoltabb vágyait ahelyett, hogy szembeszáll velük. Így vált annak a kádárista mentalitásnak a legihletettebb kifejezőjévé, aminek elpusztítására egykor társaival együtt felesküdött.
Delejes karizmája segítségével olyan hatalmat gyakorol a hívei felett, ami alighanem precedens nélküli a magyar történelemben. Nem egyszerűen mamelukok hada veszi körül személyét, mint Tisza Kálmánt, vagy szolglelkű, rettegő talpnyalóké, mint Rákosi Mátyást, hanem valóságos vallási kultusz. Szektájából éppúgy nincs könnyű szabadulás, mint a szcientológusok karmai közül. Rablólovagok ura. Az országot felosztandó hűbérbirtokának tekinti.
Csodálhatjuk Cipolla bűvészképeségeit, amivel elámítja közönségét és ráveszi Mariót, hogy megcsókolja. Lenyűgözőnek tarthatjuk a kommunista-jezsuita, Naphta monumentálisan diabolikus cinizmusát, amellyel romba dönti és nevetségessé teszi a demokrácia, a haladás és a felvilágosodás legszentebb eszményeit. Mégis, végül az ügyefogyott humanista, Settembrini az, aki minden gyarlósága ellenére azt a reményt képviseli, hogy többek vagyunk puszta gyarló vágyak és érdekek által determinált húsketreceknél.