A 20. századi magyar történelem egyik legtragikusabb fordulata az volt, hogy az első független, demokratikus köztársaság kikiáltása egybeesett a történelmi Magyarország megszállásával és (egyébként szükségszerű) felbomlásával. Nem volt tehát nehéz dolga azoknak, akik a Horthy-korszakban propagandával segítették elő, hogy az ország népe a forradalmat és a köztársaságot tegye felelőssé Trianonért, annak vezetőjét, Károlyit pedig hazaárulónak kiáltsa ki. Az ezzel kapcsolatos tévhitek azóta is makacsul élnek. Egy részük a hivatalos emlékezetpolitika részét képezi. Szerencsére vannak olyan történettudományi kutatások, amelyek nem a mítoszgyártás szolgálatában állnak, hanem próbálják sokoldalúan és alaposan körüljárni ezeket a kérdéseket. Ilyen Révész Tamás történész kitűnő új könyve, ami "Nem akartak katonát látni?" címmel jelent meg nemrég. Az alábbi írás nem recenció, hiszen nem ad teljes és átfogó képet és kritikát a műről. Inkább kiindulópontként használtam ahhoz, hogy néhány közkeletű mítoszt megcáfoljak az Első Köztársasággal és annak honvédelmi politikájával kapcsolatban. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom, hogy a teljes könyvet olvassa el, érdemes!
1. Mítosz: A Monarchia hadserege Károlyi és a forradalom miatt bomlott fel
Tény: A katonák kilátástalannak látták a további harcot és ezért kezdtek hazaözönleni a frontról
A Horthy-korszak óta Magyarországon is népszerű, Németországból importált "tőrdöfés" elmélet szerint a frontokon hősiesen harcoló magyar csapatokat a liberális és szociáldemokrata erők hazaáruló módon felbomlasztották, majd októberben hatalomra kerülve öngyilkos módon feloszlatták a hadsereget. Révész Tamás ezzel szemben rámutat, hogy a katonai alakulatok fegyelmezettségét, hűségét nem a különféle ideológiák nevében folytatott, központilag szervezett propaganda határozta meg. Az újabb katona-szociológiai kutatások egyre inkább hangsúlyozzák a mikroközösségek szerepét a katonák moráljának és viselkedésének alakulásában, amit a korábbi kutatók és véleményvezérek szinte teljesen figyelmen kívül hagytak. Leonard V. Smith például Michael Foucault nyomán új értelmezési keretet adott a katonai fegyelem értelmezéséhez: a csapatok morálja mindig akkor omlik össze, ha a legénység úgy érzi, a tőlük követelt áldozat nem áll arányban az esetleges győzelem által kínált előnyökkel.
1918 őszén a harcoló magyar alakulatok túlnyomó többsége bizony kilátástalannak látta a helyzetet - és ez volt az oka a front felbomlásának, nem pedig holmi "vörös propaganda." Emiatt került sor arra is, hogy a csapatok nagy részének felbomlott a fegyelme, és a 70%-uk nem a parancsnokaik irányítása alatt, hanem rendezetlenül özönlött haza a frontról. Károlyiék tehát túlnyomó többségében egy felbomlott, demoralizált, fegyelmezetlenül hazaözönlő katonatömeget örököltek meg, nem pedig a haza védelmében további harcra kész egységeket. A különbséget fegyelmezett és fegyelmezetlen egységek között nem politikai világnézett határozta meg, hanem a katonák mikroközössége, a tisztekhez és a bajtársaikhoz fűződő viszonya.
2. Mítosz: Károlyiék hazaáruló módon meg akarták fosztani az országot a honvédelemtől
Tény: Károlyiék a közrend megóvása érdekében akarták leszerelni a lázongó katonákat
Még a fegyelmezetten hazatérő csapatok tagjai is azt tervezték, hogy minél előbb hazatérnek a családjukhoz, és nem akartak tovább harcolni. Ma már a fűtött, komfortos lakásokból a monitor előtt könnyű okoskodni, de vajon ki tudja elképzelni, milyen elképesztően traumatizált, testileg-lelkileg kimerült emberekről is beszélünk hosszú éves frontszolgálat után? Nem kis számban fűtötte őket a bosszúvágy, a hátországban hagyott családjaikat a háború alatt nyomorgató helyi hatalmasságokkal szemben, és azokkal szemben, akiket a több évi borzalmas szenvedéseikért felelősnek kiáltottak ki. Ezek lehettek jegyzők, papok, földesurak, csendőrök vagy éppen zsidó kereskedők. Ez magyarázza, hogy november elején országszerte zavargások zajlottak le, a hazatérő fegyveres katonák megrohamoztak kastélyt, csendőrőrsöt, jegyzői hivatalt vagy éppen zsidó boltot.
Károlyiék nem voltak sem őrült pacifisták, sem hazaárulók. Nem akarták tudatosan leépíteni az ország honvédelmét. Ők a közrendet akarták megóvni. Linder Béla hadügyminiszter (aki egyébként a frontszolgálatból szintén lelkileg sérülten tért haza) kontextusból kiragadva elhíresült mondatát ("Nem akarok több katonát látni") - is csak ebből a nézőpontból lehet helyesen értelmezni. Ahogy arra Révész is rámutat, ugyanabban a (nem kicsit zavaros) beszédében kijelentette azt is, hogy "az új Magyarországban is szükség van fegyverre". Károlyi pedig a beszéd után helyre is tette a hadügyminiszterét, hozzátéve, hogy a magyar katona ezentúl valóban csak a rend helyreállítására használja a fegyverét. Másutt írtam Fényes László érdemeiről a Nemzetőrség megalakításában, amely oroszlánrészt vállalt a zavargások leverésében és a csehek visszaverésében: ez is ellentmond a naív pacifizmus vádjának.
3. Mítosz: Károlyiék elmulasztották megvédeni az országot
Tény: Károlyiék nem ellenezték az aktív honvédelmet, de ehhez nem állt rendelkezésükre megfelelő haderő
Károlyiék valódi naivitása abban rejlett, hogy reménykedtek az Antant jóindulatában az új kormánnyal szemben, és abban, hogy hamarosan jó feltételek és a területi integráció megőrzése mellett sikerül békét kötni. Ebben az illúzióban azonban ekkor még osztozott velük az egész ország, annak jobb- és baloldala egyaránt, Gömbös Gyulától Pogány Józsefig. Ez nem jelenti azt, hogy Károlyiék nem gondolkodtak aktív, fegyveres honvédelemben. Révész rámutat arra is, hogy Károlyi egyáltalán nem mulasztotta el, hogy a még az irányítása alatt álló harcképes egységeket az Antant által felfegyverzett, megszálló román és csehszlovák hadsereg ellen vezényelje. Ilyen egységek azonban alig maradtak az országszerte uralkodó káoszban, mindössze 37 ezer embert sikerült fegyverben tartni (ebből 5 ezer tiszt). Ez elégtelennek bizonyult a megszállás megállítására.
Csupán helyi sikereket lehetett elérni. A Felvidék egy részéről például egyes katonai alakulatok, Fényes nemzetőrei és a vasutasok baloldali munkásmilíciái együttes erővel kiverték a cseheket. Erdélyben pedig a Székely Hadosztály aratott részleges győzelmeket. Révész ez utóbbit azzal magyarázza, hogy a Hadosztály olyan emberekből állt, akik személyesen is szembesültek már az 1916-os román megszállás következményeivel. Az etnikailag homogén Székelyföldön ezenkívül a toborzás könnyebben kivitelezhető volt, mint Erdély vegyes etnikumú területein. Révész meggyőzően mutatja be, hogy a korabeli kaotikus állapotok mellett, a meglévő fegyveres alakulatokkal az idegen megszállás megállítása lehetetlen volt és nem a kormány harciasságán múlott.
4. Mítosz: Károlyiék nem akartak erős nemzeti hadsereget
Tény: Az Első Köztársaság kezdettől egy új nemzeti hadsereg megteremtésére törekedett
Károlyiék reálisan látták, hogy a Monarchia felbomló, ráadásul többnemzetiségű alakulataival nem lehetséges aktív honvédelem, csakis egy új, ütőképes nemzeti hadsereg megszervezésével. Abban azonban már nem volt egyetértés, hogy miként is kell egy ilyen hadsereget megszervezni. Míg a Lindert váltó Bartha hadügyminiszter és a mögötte álló konzervatív csoportok tiszti alakulatokat hoztak volna létre, addig a szociáldemokraták Pogány József tervét támogatták a katonatanácsok irányítása alatt álló forradalmi munkáshadsereg felállításáról. Mindkét oldal egyértelműen politikai célok érdekében is mozgósította volna a hadsereget - és mindketten tartottak a forrongó, földéhes parasztság felfegyverzésétől. Ez véleményem szerint egy olyan agrárországban, mint Magyarország, a legvégzetesebb mulasztás volt, különösen a földosztás elodázása (ez mondjuk nem Károlyin múlott elsősorban, aki saját birtokát felosztotta).
Eleinte a konzervatív irányzat uralkodott a forradalom után is. Révész szerint olyannyira, hogy meglepő módon a a Monarchia utolsó kormányainak és a Károlyi-kormánynak a katonapolitikája között gyakorlatilag szinte teljes volt a folyamatosság. Még a leszerelésre is a Monarchia hadseregének 1917-ben kidolgozott tervei alapján került sor, és a toborzásra is a régi, világháborús nacionalista jelszavakkal és módszerekkel tettek kísérletet. Végül azonban ez a kísérlet elbukott a társadalom közönyén és ellenállásán. Ekkor a szociáldemokrata koncepció győzött. Bőhm Vilmos és Stromfeld Aurél nekilátott a munkáshadsereg megszervezésének. A toborzás azonban ismét teljes kudarcot vallott: a 4 éves háborúban kivérzett városi munkásság nem volt hajlandó bevonulni, az előirányzott 70 ezer helyett csak 5 ezren jelentkeztek. Az Első Köztársaság bukása után a Tanácsköztársaság aztán már sikeresen állította fel a Vörös Hadsereget, amely komoly, bár átmeneti sikereket ért el az ország honvédelmében (ennek okait a könyv hosszasan elemzi, de nem tartozik szorosan ehhez a cikkhez).
5. Mítosz: 1918-19-ben meg lehetett volna fegyverrel akadályozni a történelmi Magyarország felbomlását
Tény: A történelmi Magyarország felbomlásáról a nagyhatalmak határoztak, a területi integritás fenntartására irányuló kísérletek szükségszerűen elbuktak
A könyv egyik legfontosabb tanulsága arról szól, hogy a fegyveres honvédelem megszervezése a korabeli viszonyok között kizárólag akkor és ott volt lehetséges, amikor és ahol a helyi társadalom és annak szervezetei, mikroközösségei ezt lehetővé tették. Révész helyesen mutat rá, hogy a katonák horizontja nem terjedt túl a saját szűkebb közösségükön. A nemzetőrséget az összetartó helyi lakóközösségekből és a frontról hazatért összetartó bajtársi közösségekből sikerült megszervezni. A Székely Hadosztály szintén etnikai és területi szempontból összetartó helyi közösségekből alakult ki, a Vörös Hadsereg a szakszervezetek által összekötött, egy gyárban, üzemben dolgozó helyi munkásközösségekből állt össze. Később Horthy Nemzeti Hadserege világháborút járt tiszti bajtársi közösségekből alakult ki. Ami viszont nem sikerült a korban senkinek, az, hogy ezekből az alakulatokból egy stabil, ütőképes reguláris nemzeti hadsereget szervezzen. Ennek hiányában pedig a fegyveres honvédelem lehetőségei rendkívül korlátozottak voltak és leginkább a vágyálmok birodalmába tartoztak egy négyéves háborúban kivérzett, káoszba merülő országban.
A történelmi Magyarország felbomlására nem a baloldal hazaárulása miatt került sor. Erről a nagyhatalmak már a háború vége előtt döntést hoztak, így a vesztes háború szükségszerűen vezetett a felbomláshoz. Azt fegyveres erővel megakadályozni nem lehetett, legfelebb apró részsikereket elérni. Amíg ezt a történelmi igazságot nem fogadjuk el, amíg tovább ápoljuk a nemzetrontó mítoszokat, addig nem fogunk tudni megfelelően szembenézni a történelmi múltunkkal és a trianoni traumával.
Sárosi Péter
Címfotó: Tótkomlósi önkéntesek csoportképe a Vörös Hadseregbe való bevonulás előtt, 1919. március 25. Révész szerint jól reprezentálja a korabeli ideológiai katyvaszt, ami a fejekben uralkodott: a zászlón szlovák nyelvű felirat látható, "Éljen a nemzeti párt!" - a szlovák háborús veteránok egy konzervatív-nacionalista zászló alatt vonultak be a magyar kommunista kormány hadseregébe azért, hogy a románok ellen harcoljanak.
Révész Tamás, Nem akartak katonát látni? Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2019.