Egy orosz herceg a szibériai vadonban tett 50 ezer mérföldes útján döbbent rá arra, hogy az evolúció és az emberi civilizáció kulcsa nem az egyének közötti harc, hanem a kölcsönös segítség.
Tizenéves koromban nagymamám könyvtárában bukkantam rá egyszer egy régi, kopott könyvre. Benne üknagyapám, Bíró Géza jellegzetes ex libris-e. Pjotr Kropotkin „Egy orosz forradalmár emlékiratai” első magyar kiadása. Akkoriban éppen az anarchista irodalommal ismerkedtem, és szinte karmikusnak éreztem, hogy lám, már az üknagyapámat is foglalkoztatták a radikális társadalmi reformok, nem csak engem. Kropotkint korábban csak József Attila verséből ismertem, aki 1927-ben ezt találta írni a Szabados dal című versében:
„Hol titkolni kell a harcot,
burzsibőrbe kösd be Marxot;
de ne Marxot, hanem inkább
Bakunint és Kropotkinkát,
ugy biz édes cimborám!”
Bár nem minden elképzelése állta ki az idő próbáját, Kropotkin azóta is közel áll a szívemhez. Mind azzal, ahogy szembeszállt a darwinizmus vulgáris és rasszista értelmezéseivel. Felvázolta az emberi civilizáció másféle evolúciós alapjait, rámutatva a kölcsönös segítség fontosságára. Mind azzal, hogy a szocializmus tekintélyelvű, dogmatikus verziójával szemben felvillantotta egy másféle, derűsebb és humánusabb szocializmus vízióját.
Kropotkin hosszú életének (1842-1921) története olyan, mint egy nagy 19. századi orosz romantikus kalandregény. Lee Alan Dugatkin, aki „Az evolúció hercege” címmel 2011-ben írt könyvet Kropotkinról, a világ első globális celebritásának nevezi. És valóban, a 20. század elején kevés élő ember volt, akinek a neve ilyen közismert volt Szibériától San Fransiscóig, mint éppen Kropotkiné.
Az egyik legelőkelőbb orosz hercegi család sarja, 14 évesen II. Sándor cár apródja. Eleinte a felvilágosult abszolutizmus lelkes híve, a francia enciklopédistákat olvassa, 1861-ben lelkesen üdvözli a jobbágyok felszabadítását. Aztán gyorsan kiábrándul a cári államból, és bár tehetsége és származása okán is fényes katonai pálya állna előtte a hadseregben, ő egy olyan kiküldetést választ, amit a kortársai többsége büntetésnek tekintett volna.
Hosszú éveket tölt Szibéria újonnan meghódított, ismeretlen vidékeinek feltérképezésével. 50 ezer mérföldet tesz meg, lóháton és gyalog, úttalan utakon, olyan vadonokban, ahová európai ember előtte még nem merészkedett. Földrajzi felfedezései korszakalkotók. Többek között forradalmian új elméleteket fogalmazott meg arról, hogy a jégkorszak idején hogyan mozogtak a jégtakarók, és miként változtak meg az északi tájak az olvadás után. Ő volt az egyik első tudós, aki rámutatott a klímaváltozás fontosságára az emberi civilizáció fejlődésében.Ő cáfolta meg először azt a korábban elfogadottnak tartott elképzelést, hogy az ázsiai hegyvonulatok észak-déli vagy nyugati-keleti fekvésűek - rámutatva, hogy valójában északkelet-délnyugat irányban húzódnak. Sokat adott hozzá ahhoz is, amit ezeknek a hegységeknek a keletkezéséről tudunk.
Darwin híveként Kropotkin arra számított, hogy Szibériában majd a fajok túlélésért folytatott könyörtelen harcával fog találkozni. De nem így történt. A darwinizmusnak egy egészen más, orosz verzióját dolgozta ki, ami nem hasonlított az abban az időben egyre népszerűbb nyugati szociáldarwinista elképzelésekre. Amelyek szerint a természet nem más, mint az egyének és a fajok kíméletlen versenye.
Kropotkin mai magyarázói rámutatnak, hogy nem véletlen, hogy az orosz herceg más következtetésekre jutott. Hiszen ő nem zsúfolt, túlnépesedett trópusi szigeteken tanulmányozta a természetet, hanem Szibéria hatalmas, ritkán lakott térségein. És nem is a szabadversenyes kapitalizmus ipari fellegváraiban írta meg a könyveit, annak korlátlan kizsákmányolását téve meg természeti törvénynek, mint ellenfele, Huxley, akit a "Darwin bulldogja" gúnynévvel illettek.
Szibériában a szélsőséges éghajlati körülmények között az állatok valóban nagyon kemény küzdelmet folytattak a túlélésért – azonban elsősorban nem egymás ellen. Kropotkin nem tagadja, hogy erre is látott példát, de ez inkább a kivétel volt, és nem a szabály. Számos példán keresztül írja le, miként működtek együtt emlősök, madarak és rovarok a túlélés érdekében, vándoroltak együtt élelmet keresve, védekeztek az időjárás viszontagságaival szemben.
Itt Szibériában születik meg benne a gondolat, hogy a kölcsönös segítség az állatok csoportjában legalább olyan fontos törvény a túlélés (és az evolúció) szempontjából, mint a rátermettebb egyedek kiválasztódása. A korban elfogadott elképzelés szerint a természet vad és könyörtelen világ - a könyörületet, a szeretet Isten ültette bele az emberek szívébe. A civilizáció ilyenféleképpen szembeszállás a természet által belénk plántált antiszociális ösztönökkel. Kropotkin leszámolt ezzel a gondolattal. Szerinte a kölcsönös segítség egy a természet által belénkplántált ösztön.
"A hangya, a madár vagy a mormota nem olvasott Kantot, sem egyházatyákat, sem Mózest. A jó és a rossz eszméjének tehát semmi köze a valláshoz vagy valami misztikus tudathoz. Ez a fajok természetes igénye. És amikor vallásalapítók, filozófusok és moralisták isteni és metafizikai entitásokról beszélnek, csupán azt adják vissza, amit minden hangya, minden veréb gyakorol a maga kis társaságában."Kropotkin a csoportszelekció elmélet egyik képviselője volt (az egyén helyett a csoport kiválasztásában látta az evolúció kulcsát), ami egészen az 1960-as évekig befolyásos irányzat maradt az evolúcióbiológiában. Amikor aztán a genetika fejlődésével bebizonyították, hogy az egyes egyedek önfeláldozó (altruista) viselkedése elsősorban a génállomány átörökítését szolgálja, és minél közelebbi a rokoni kapcsolat, annál erősebb az altruista viselkedés. Ez az új irányzat nyert aztán közismert kifejezést Richard Dawkins „Az önző gén” című könyvében. Amit aztán sokan félreértelmeztek, és munkások ezreit elbocsájtó CEO-k fogtak fel a neoliberális önzés apológiájaként.
Kropotkin evolúciós nézetei talán nem voltak mindenben helytállók, de azt mindenképpen forradalmi tudományos lépésnek kell tekintenünk, hogy beemelte a kölcsönös segítség és az altruizmus kutatását az evolúciós kutatások homlokterébe. Ha ma E. O. Wilsonnak, a szociobiológia atyjának az euszociális fajokról, a hangyákról és méhekről, vagy Frans de Waal főemlőskutatónak a csimpánzokról és bonobókról írott könyveit olvassuk, akkor láthatjuk, hogy Kropotkin hatása máig él.
Szibériában Kropotkin nem csak az evolúció és geográfia terén kérdőjelezte meg korának konszenzuális tudását, de a társadalom tanulmányozása terén is. Megtanulja, hogy "milyen kevésre van szüksége az embernek valójában akkor, ha kikerül a konvencionális civilizáció bűvköréből."A kölcsönös segítség elvét megtalálta az őshonos szibériai népek és az orosz telepesek körében is. Itt a központi államhatalomtól távol az emberek egymásra voltak utalva és autonóm közösségeket alkottak, amelyek, konstatálta meglepve Kropotkin, sok szempontból jóval igazságosabban és hatékonyabban működtek, mint a civilizált világ központosított államai. "Szibériában elvesztettem az utolsó vonzalmat is, ami az állam fontosságának tanításához fűzött. Felkészültem arra, hogy anarchistává váljak," írta.
Szentpétervárra visszatérve kilép a hadseregből, mivel nem akar többé az elnyomó cári államgépezet része lenni. Beiratkozik a pétervári egyetemre, Proudhont, Alexander Herzent és John Stuart Millt olvas, és közel kerül a forradalmi liberális és szocialista körökhöz. Svájcban megismerkedik a Jura Föderáció anarchista közösségeivel, és 1872-re ő maga is elköteleződik az anarchizmus iránt. Az anarchizmust már akkor is sokan félreértették: nem a káoszról vagy rombolásról szól, hanem a tekintélyelvű kormányzás és uralom elutasításáról, az alulról jövő közösségi szerveződés támogatásáról.
Kropotkin elutasítja a szocializmus marxista irányzatát, annak reformista és forradalmi szárnyával együtt. A marxizmust vallásos szektának tartja, aminek a Mekkája Berlin. Bár a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vonását támogatja, de a személyi tulajdon fenntartása mellett. Így nem venné el a paraszttól a földjét, a kézművestől a műhelyét, a kereskedőtől a boltját, ami tisztes megélhetést biztosít neki és a családjának. A nagyüzemeket alulról szerveződő horizontális hálózatok irányítása alá helyezné (ezen elvek megvalósításával próbálkoztak a spanyol polgárháborúban, majd 1956-ban a munkástanácsok is). Elveti a központosított államhatalmat, még azt a formáját is, amit proletárdiktatúrának neveznek.
Távol áll tőle „a munka alapú társadalom” és a kékzubbonyos munkások kultusza. A társadalmi javak igazságos elosztásától azt várta, hogy az embereknek általában jóval kevesebb időt kell majd számukra értelmetlen munkával tölteni (5 órás munkanapról beszél), és energiáikat tanulásra, kreatív önmegvalósító tevékenységekre fordíthatják. Az általa elképzelt szocializmus nem a „létező szocializmus” szürke, bürokratikus falanszter-társadalma, hanem a szabad, autonóm közösségek hálózata, ahol az ember kreatív szellemi energiái felszabadulnak.
A cári titkosrendőrség azonban nem díjazta Kropotkin újkeletű érdeklődését, és előkelő származása ellenére is lecsapott rá. Pont azután, hogy fergeteges sikerrel megtartotta előadását az Orosz Földrajzi Társaság ülésén, letartóztatják és a Péter-Pál Erődben tartják fogva, magánzárkában, szinte teljes elszigeteltségben. Itt testileg-lelkileg leépül. Csak óriási intellektuális erejének köszönheti, hogy nem zavarodik meg az elméje. És annak, hogy családja hónapok alatt eléri, hogy szép lassan enyhítsenek a szabályokon, és legalább könyveket olvashasson odabent.
Kalandos úton szöktetik meg, és juttatják Angliába, ahonnan hamarosan Svájcba költözik. A cári titkosrendőrség körözési listájának előkelő helyén van, és az emigrációban sem hagyják békén a hatóságok. Kiutasítják Svájcból, majd perbe fogják Franciaországban, és csak a nemzetközi tiltakozókampány hatására engedik szabadon. A pert is politikai nézeteinek népszerűsítésére fordítja.
Ekkor már nemzetközi celeb, keresett előadó, ünnepelt tudós és író. „A kölcsönös segítség mint természettörvény” című műve bestsellerré válik, nem csak anarchista körökben. Ez a könyv a Thomas Huxleyval, Darwin bulldogjával való polémiájából származott, aki vele szemben úgy gondolta, hogy a természet egy gladiátorviadal, ahol csak az erősebb maradhat fent.
Angliába költözik, ahonnan előadókörutakra indul a világ különböző országaiba. Végigturnézza Amerikát, zsúfolásig telt előadótermekben tart előadást a nagyvárosokban az előkelő és művelt közönségnek. De a rendőrség bosszankodására soha nem utasítja el a helyi anarchista közösségek meghívását sem, és előszeretettel beszél munkások előtt.
Az első világháború elején rövid időre meginog a józan ítélőképessége, mint megannyi más szocialistának. Csatlakozik a Tizenhatok Nyilatkozatához, amiben anarchisták a német militarizmus elleni igazságos háború nevében támogatják az Antantot. Keserű vitákat folytat barátaival és elszigetelődik híveitől. Ugyanakkor közel kerül a liberális Alexander Kerenszkijhez, aki az 1917. februári forradalom után Oroszország miniszterelnöke lesz, és tovább folytatná a háborút a németek ellen.
Kropotkin 40 év száműzetés után tért vissza hazájába, ahol tízezres tömeg fogadta a vasútállomáson. Kezdetben támogatja az októberi forradalmat, azt remélve, hogy a szovjetek (munkás- és katonatanácsok) egy demokratikus szocialista kibontakozás motorjává válnak. Hamarosan keservesen csalódik azonban az új rendszerben, amiben a bolsevik párt egyre nyomasztóbb diktatúrát épít ki, letörve a szovjetek autonómiáját.
Leninnek küldött leveleiben keményen bírálja a pártállamot. „Még ha az egypárti diktatúra a kapitalista rendszer lerombolásának legjobb módja is lenne (amit erősen kétlek),” írja, „akkor is teljesen ártalmas az új szocialista rendszer létrehozása szempontjából.” A bolsevikok módszereit, a vörösterrort „a legsötétebb középkorhoz és vallásháborúkhoz” való visszatéréshez hasonlítja. Látnoki erővel fogalmazza meg, hogy „a szabad vállalkozás, sőt, a szabad gondolkodás teljes elfojtása a gazdasági és társadalmi életben, végzetes irányba tereli az országot, és még ha nem is állítja vissza a forradalom előtti rendszert, akkor is hosszú évtizedekre egy gonosz és reakciós rendszer kialakulásához vezet.”Kropotkin a Kasszandra hálátlan szerepébe került, és bár népszerűsége miatt a bolsevikok nem mertek leszámolni vele, de elszigetelték és agyonhallgatták. Ekkorra már egészsége is nagyon leromlik. 1921-ben tüdőgyulladásban hal meg. Temetése az orosz anarchista mozgalom utolsó tömegdemonstrációja. Hívei hamarosan eltűnnek a börtönökben és a munkatáborokban.
Vajon mi az, ami ebből a változatos és korszakalkotó életműből még ma is vállalható és érvényes?
Kropotkin, a tudós felfedezései mind a mai napig jelentős hatást gyakorolnak a földrajztudományra és a biológiára. A klímaváltozás jelentőségét például ma nem lehet túlhangsúlyozni civilizációnk jövője szempontjából. Bár a kölcsönös segítség nem úgy és abban a formában járult hozzá a fajok evolúciójához, mint ahogy ő elgondolta. De az emberi faj kiemelkedésében és a civilizáció kialakulásában kétségkívül kulcsszerepe van. A kölcsönös segítség valóban éppúgy természetes ösztönünk, mint a rivalizálás, és az etika nem valamiféle deus ex machina módon került belénk. Az altruizmus tanulmányozása még mindig az evolúcióbiológiai kutatások egyik legizgalmasabb területe.
Kropotkin, a politikus eszmei hatása is túlterjeszkedik azokon a forradalmi anarchista csoportokon, amelyek tömeghatást nem tudnak kifejteni a politikai paletta perifériáján. Az a kritika, amit a marxizmusnak a szociáldemokrata és a forradalmi, bolsevik irányzatai fölött gyakorolt, ma is érvényes. Talán kevesen osztják a mindenféle államhatalommal szembeni merev és vonalas elutasítás anarchista álláspontját. De annál többen gondolják, hogy az államhatalom túlterjeszkedése, még ha jótékony és paternalista, jóléti köntösbe van csomagolva is, akkor is veszélyes. És akik, a libertariánusokkal ellentétben, nem a szabadpiac fundamentalizmusát szegezik szembe a paternalista, bürokratikus állammal. Hanem azt gondolják, hogy az alulról jövő, önigazgató társadalmi kezdeményezéseké a jövő.
És ebben kapcsolódik össze Kropotkin, a tudós, és Kropotkin, a politikus öröksége. A hitben, hogy a szolidaritás nagyobb erő, mint az önzés. A felismerésben, hogy a közösségek ereje és az egyén szabadsága nem zárja ki egymást. A reményben, hogy a szolidaritás és az értelem végül felülkerekedik a tekintélyelvűségen és a törzsiségen.
Sárosi Péter