75 éve, 1946. február 1-jén kiáltották ki a Második Magyar Köztársaságot. Bár a mai kurzustörténetírás inkább a feledésbe süllyesztené, van miért ünnepelnünk és büszkének lennünk rá.
Bár 2005-ben ezt a dátumot a köztársaság napjává nyilvánították, a mai hivatalos kurzus-történetírás szeretné elsüllyeszteni ezt a napot a kollektív feledés süllyesztőjében. Hiszen a jelenlegi rendszer egyre nyíltabban az 1945 előtti Horthy-rendszer örökösének tekinti magát, és az 1945 és 1989 közötti időszakot szeretné egybemosni. Mintha az ország felszabadításával rögtön a kommunista rémuralom következett volna, ami egészen 89-ig tartott.Ez hazugság. 1945 és 1948 között az ország az egyik legfelemelőbb, legpezsgőbb, legdemokratikusabb korszakát élte át. Annak ellenére is, hogy a szovjet fegyverek árnyéka mindvégig fenyegetően nehezedett rá. Egy borzalmas világégés után eszmélt magára az ország demokratikus közvéleménye, megkezdődött az újjáépítés és egy új, demokratikus köztársaság kiépítése.
Olyan korszakalkotó reformok születtek meg, amelyek után már a felvilágosodás és a reformkor óta áhítoztak a nemzet legnagyobb elméi, költők, írók és államférfiak. Amelyekért vérüket áldozták a szabadságharcosok és forradalmárok generációi. Beteljesítették azt, amit 1918 félbemaradt Első Köztársasága csak ígéretként tudott megfogalmazni.
Megszüntették a nagybirtok nyomasztó uralmát, földet osztottak a földművelő népnek. Kihirdették a jogegyenlőséget, megszüntették a születési címeket és kiváltságokat, politikai jogokkal látták el a nőket. Megteremtették az állam és az egyház szétválasztását. Kinyilvánították, hogy a polgárok joggal tarthatnak igényt arra, hogy az állam jóléti intézkedésekkel segítse a bajba jutottakat. Az olyan alulról szerveződő mozgalmak, mint a népi kollégiumok, európai szinten is figyelemre tarthatnak számot.
A kor egyik legizgalmasabb dokumentuma a köztársasági államforma kapcsán 1946. januárjában tartott parlamenti nagyvita, amit minden közélet és történelem iránt érdeklődő magyarnak el kell olvasnia (elektronikusan itt!). Olyan jelentős államférfiak- és nők tartottak beszédeket, mint a kisgazda Sulyok Dezső, a szociáldemokrata Kéthly Anna, a kommunista Rajk László, a konzervatív Eckhart Ferenc és Slachta Margit, a parasztpárti Darvas József.
A mai magyar közélet sárdobáló pocsolyájához szokott embere számára ezek a beszédek felemelőek és megdöbbentőek.Nagytudású, széles látókörű, művelt, a történelmet és a kultúrát jól ismerő politikusok beszédei ezek. Amelyeket áthat az őszinte és hiteles aggódás a nemzet jövőjéért és a közjóért.
Én magam mint baloldali is elismeréssel tudok csak adózni a jobboldali Sulyok Dezső vagy Eckhart Sándor remek gondolatainak. Sőt, Slachta Margit bátor kiállása a Szent Korona tan mellett is inkább rokonszenvet vált ki belőlem - a melldöngető nacionalista frázisokkal szemben, amelyeket manapság ebben a kérdésben hallhatunk. (Vannak persze kivételek az akkori parlamentben is: Marosán György például már akkor is kőbunkó volt, aki leginkább a közbekiabálásokban remekelt.)
Meggyőződésem, hogy ha igazán nyitottak és érzékenyek lennénk egymás érveire, ha próbálnánk meghallgatni és megérteni egymást, akkor még az olyan kérdésekben is lehetne kompromisszumot kötni, mint a koronatan. De sajnos a történelem során azok, akik éppen a hatalommal rendelkeztek, soha nem törekedtek arra, hogy meghallgassák a gyengébbek és kisebbségbe kerültek véleményét - lehurrogták és lesöpörték azt.
Azzal együtt, hogy gyakran heves, indulatos viták dúltak abban a parlamentben is - a demokrácia szelleme, ami az egymás véleményének tiszteletében, a párbeszéd útján történő döntéshozásban rejlik, diadalmaskodott.
1946-ban egy különleges történelmi pillanathoz érkezett el a nemzet. Hogy mi történhetett volna, ha a demokratikus kibontakozást nem törik le erővel, és nem építik ki a totális diktatúrát a kommunisták, azt nem tudhatjuk. De azt tudjuk, hogy 1956 forradalmárai nem az 1945 előtti világot sírták vissza - hanem 1946-hoz, a demokratikus, szociális köztársasághoz akartak visszatérni.Nem akarták visszaadni a földet a nagybirtokosnak, a gyárat a kapitalistának, hanem valódi társadalmi ellenőrzést szerettek volna kiépíteni, alulról fölfelé. Folytatni, amit 1945-ben elkezdtek, és amit 1948 után erőszakkal letörtek.
Lehet, hogy a mai kurzus nem ünnepli meg a köztársaság napját, de nekünk, szabadságszerető, demokráciapárti magyaroknak van ünnepelnivalónk, jobb- és baloldalon egyaránt. Éljen a köztársaság!
Sárosi Péter