A Köztársaság Napja

75 éve, 1946. február 1-jén kiáltották ki a Második Magyar Köztársaságot. Bár a mai kurzustörténetírás inkább a feledésbe süllyesztené, van miért ünnepelnünk és büszkének lennünk rá.

Bár 2005-ben ezt a dátumot a köztársaság napjává nyilvánították, a mai hivatalos kurzus-történetírás szeretné elsüllyeszteni ezt a napot a kollektív feledés süllyesztőjében. Hiszen a jelenlegi rendszer egyre nyíltabban az 1945 előtti Horthy-rendszer örökösének tekinti magát, és az 1945 és 1989 közötti időszakot szeretné egybemosni.

Ez hazugság. Annak ellenére is, hogy a szovjet fegyverek árnyéka mindvégig fenyegetően nehezedett rá. Egy borzalmas világégés után eszmélt magára az ország demokratikus közvéleménye, megkezdődött az újjáépítés és egy új, demokratikus köztársaság kiépítése.

Amelyekért vérüket áldozták a szabadságharcosok és forradalmárok generációi. Beteljesítették azt, amit 1918 félbemaradt Első Köztársasága csak ígéretként tudott megfogalmazni.

Megszüntették a nagybirtok nyomasztó uralmát, földet osztottak a földművelő népnek. Kihirdették a jogegyenlőséget, megszüntették a születési címeket és kiváltságokat, politikai jogokkal látták el a nőket. Megteremtették az állam és az egyház szétválasztását. Kinyilvánították, hogy a polgárok joggal tarthatnak igényt arra, hogy az állam jóléti intézkedésekkel segítse a bajba jutottakat. Az olyan alulról szerveződő mozgalmak, mint a népi kollégiumok, európai szinten is figyelemre tarthatnak számot.

A kor egyik legizgalmasabb dokumentuma a köztársasági államforma kapcsán 1946. januárjában tartott parlamenti nagyvita, amit minden közélet és történelem iránt érdeklődő magyarnak el kell olvasnia (elektronikusan itt!). Olyan jelentős államférfiak- és nők tartottak beszédeket, mint a kisgazda Sulyok Dezső, a szociáldemokrata Kéthly Anna, a kommunista Rajk László, a konzervatív Eckhart Ferenc és Slachta Margit, a parasztpárti Darvas József.

Nagytudású, széles látókörű, művelt, a történelmet és a kultúrát jól ismerő politikusok beszédei ezek. Amelyeket áthat az őszinte és hiteles aggódás a nemzet jövőjéért és a közjóért.

Én magam mint baloldali is elismeréssel tudok csak adózni a jobboldali Sulyok Dezső vagy Eckhart Sándor remek gondolatainak. Sőt, Slachta Margit bátor kiállása a Szent Korona tan mellett is inkább rokonszenvet vált ki belőlem - a melldöngető nacionalista frázisokkal szemben, amelyeket manapság ebben a kérdésben hallhatunk. (Vannak persze kivételek az akkori parlamentben is: Marosán György például már akkor is kőbunkó volt, aki leginkább a közbekiabálásokban remekelt.)

De sajnos a történelem során azok, akik éppen a hatalommal rendelkeztek, soha nem törekedtek arra, hogy meghallgassák a gyengébbek és kisebbségbe kerültek véleményét - lehurrogták és lesöpörték azt.

Azzal együtt, hogy gyakran heves, indulatos viták dúltak abban a parlamentben is - a demokrácia szelleme, ami az egymás véleményének tiszteletében, a párbeszéd útján történő döntéshozásban rejlik, diadalmaskodott.

1946-ban egy különleges történelmi pillanathoz érkezett el a nemzet. Hogy mi történhetett volna, ha a demokratikus kibontakozást nem törik le erővel, és nem építik ki a totális diktatúrát a kommunisták, azt nem tudhatjuk.

Nem akarták visszaadni a földet a nagybirtokosnak, a gyárat a kapitalistának, hanem valódi társadalmi ellenőrzést szerettek volna kiépíteni, alulról fölfelé. Folytatni, amit 1945-ben elkezdtek, és amit 1948 után erőszakkal letörtek.

Lehet, hogy a mai kurzus nem ünnepli meg a köztársaság napját, de nekünk, szabadságszerető, demokráciapárti magyaroknak van ünnepelnivalónk, jobb- és baloldalon egyaránt. Éljen a köztársaság!

Sárosi Péter