Az 1921. márciusi kronstadti matrózfelkelés volt az 1917-ben kitört orosz forradalom utolsó fejezete – és az első a demokratikus szocializmus ígéretét a bolsevik diktatúrán számonkérő forradalmak sorában, amelybe 1956 is tartozott.
A bolsevikok elleni kronstadti felkelés centenáriuma alkalmából egy hosszabb elemzést olvashattok a Pendulumon, amely részletesen elmeséli azt a történetet, amit hosszú évtizedeken keresztül tudatosan meghamisítottak és elhazudtak. Ez a történet azokról a matrózokról, katonákról és munkásokról szól, akik hittek abban, hogy a forradalommal megnyílt a lehetőség a valódi szocialista demokrácia előtt. És akiknek végül keservesen csalódniuk kellett.
Szovjetdemokrácia: fából vaskarika?
A címben szereplő kifejezés – szovjetdemokrácia – sokaknak oximoronnak tűnhet. Mint a jeges tűz Pilinszky versében. Fából vaskarika. A szovjet rendszer, ahogyan emlékezünk rá, a demokrácia antitézise a maga agyonközpontosított, agyonbürokratizált, tekintélyelvű hatalmi gépezetével, ami totális kontrollt gyakorol az egyének és közösségek felett. És valóban, Kelet-Európában a sztálinista és poszt-sztálinista államszocializmus valósága a legritkább esetben mutatott bármiféle demokratikus jellemvonást. És ezáltal a szovjet, mint jelző leginkább a totális diktatúra kellékévé vált, amivel fel lehetett címkézni mindent, ami ember- és szabadságellenes.
A szovjet ember, a homo sovieticus, ahogy Jerzy Turowitz lengyel katolikus újságíró írja,
„szolgalelkű és tehetetlen személy, aki nélkülözi az egyéni kezdeményezést és a kritikai gondolkodást, mindent az államtól vár – és követel -, ezenkívül nem tudja és nem is akarja a saját sorsának irányítását a saját kezébe ragadni.El akarod képzelni a szovjet jövőt? Képzelj el egy csizmát, ami örökké egy emberi arcon tapos! Ez a kép George Orwell 1984 című regényéből mélyen beleivódott a gondolkodásunkba. És mégis, éppen Orwell volt az, aki szocialistaként a spanyol polgárháborúban szerzett személyes tapasztalatai alapján nagyon is tisztában volt azzal, hogy nincs semmi, ami idegenebb lenne a totális diktatúrának ezen felfogásától, mint a demokratikus szocializmus ideája.
Az a szocializmus, ami az alulról jövő egyéni és közösségi kezdeményezések szabad hálózatában látja a jövő kibontakozásának útját, és távol áll tőle az Állam mindenhatóságát hirdető, bürokratikus hatalomgyakorlás.100 évvel az orosz forradalmak után ma már kevesen ismerik a szovjet – oroszul: tanács - szó valódi jelentését és értelmét. Ami inspirációját az 1871-es párizsi kommünből nyerte, és először az 1905-ös orosz forradalom idején a munkások és parasztok spontán, demokratikus önszerveződésének adott szervezeti formát. És talán semmi sem volt pusztítóbb hatással a tanácsrendszer hírnevére, mint azok a diktatórikus rezsimek, amelyek nevükben hordozták a tanács szót, de a valóságban semmi közük nem volt a munkásönigazgatások autonóm szervezeteihez.
A munkástanácsok 1905-ben, illetve 1917 és 1918 között, még egyáltalán nem emlékeztettek a pártállam kézivezérelt, bürokratikus és központosított hivatalaira, amivé később váltak.
A szovjetek ekkor még a közvetlen demokrácia szellemi műhelyei voltak, amelyekben szabadon érvényesülhetett a többpártrendszeri pluralizmus. Sokkal inkább, mint az állami parlamentben (Dumában), amelynek tagjait elsősorban a vagyonos elit képviselői adták, és akiknek vajmi kevés közvetlen kapcsolata volt a társadalom bérmunkából élő részével.
De mivel Oroszország egy elmaradott agrárállam volt, ahol a lakosság túlnyomó többségét az évszázadokig sötét elnyomásban, nyomorban és tanulatlanságban tartott parasztság tette ki, sem a polgári, sem a munkástanácsok pezsgő demokráciája nem érvényesülhetett mindenütt. Elsősorban a nagyvárosokra korlátozódott.
A falvakban is kibontakozott persze a parasztok önszerveződése és spontán földfoglaló mozgalmai, így például Ukrajnában a Nyesztor Makhno vezette mozgalom.
Azonban az 1917-es forradalom idején a szocialista politikusok túlnyomó többségének nem voltak olyan illúziói, hogy egy olyan elmaradott országban, mint az övék, egy vesztes világháborút követő káoszban és recesszióban, kibontakozhat egy demokratikus szocialista fordulat.Ezért maximumként egy szociálisan érzékeny polgári demokrácia kialakítását tűzték célul – és ez eleinte a bolsevikokra, így Leninre is igaz volt.
Kettős hatalom
Az 1917-es februári forradalom és a cár bukása után a nagyobb városokban kettős hatalom alakult ki: a szovjetek, avagy munkástanácsok közösen, megosztva gyakorolták azt a kialakuló polgári kormányzat intézményeivel. A szovjetek hatalma a fővárosban, Péterváron, volt a legerősebb.
És ezen belül is a várost határoló finn öböl egyik szigetén, a Kotlin-szigeten lévő kikötő, Kronstadt járt az élen. Az itt élő matrózok és munkások, részben szerencsés földrajzi elkülönültségük, szervezettségük, részben az urbanizáció és iparosodás magas szintje, a tengeren keresztül a környező világra való nyitottság okán, a forradalom élcsapatának számítottak.
Israel Getzler történész a „Kronstadt 1917-1921: a szovjet demokrácia sorsa” című 1986-ban publikált könyvében alapos leírást és elemzést ad arról a pezsgő demokratikus közéletről, amely ezt a várost jellemezte a forradalom első éveiben. Kronstadt nem csak város volt a városban – de egyben szinte külön országnak számított az orosz birodalomban, saját önkormányzattal, amelynek működésébe egészen 1918-ig nemigen tudott beleszólni a központi állam.
Az a tanácsi demokrácia, ami Oroszország egészét tekintve soha nem volt több, mint utópikus álom – itt éveken keresztül a megélt valóság volt.A kronstadti matrózok a pétervári munkástüntetések gyakori szereplői voltak, de nem álltak be egységesen egy párt mögé sem. Voltak köztük mensevikek (szocdemek), bolsevikok (a párt, mint proletár élcsapat által irányított proletárdiktatúrát szorgalmazók), eszerek (szociálforradalmárok, akik a parasztság felemelését tartották elsődlegesnek) és anarchisták (minden tekintélyuralmat elutasítók, a szabad szerveződéseket pártolók). De leginkább pártonkívüliek voltak, akik mindig a legprogresszívebb jelszavakat képviselő pártok mögött sorakoztak fel. Abban voltak érdekeltek, hogy az orosz forradalom vívmányai megmaradjanak és tovább fejlődjenek, minél hamarabb befejezzék a háborút, és a gőzerővel szerveződő ellenforradalomnak gátat vessenek.
A februári forradalom utáni időszak borzasztóan kaotikus volt, hiszen a háború következményeként a gazdaság romokban volt, a város közbiztonsága megrendült és élelmiszerellátása akadozott. Gyakoriak voltak a véres leszámolások és utcai összecsapások a különféle politikai mozgalmak hívei között. A munkástanácsok próbáltak rendet vinni a káoszba – egy új rendet, amelynek része volt a demokratikus és szociális jogok biztosítása
Kronstadt Szabad Város
Az 1917. március 5-én alakult kronstadti szovjet jó gyakorlatnak és mintaszerűnek számított az egész országban. A rend szigete volt ez a káosz tengerén, ahol a munkásönigazgatás olyan jól működött, hogy még a kormányt képviselő liberális parancsnok, a később a fehérek oldalán harcoló Viktor Pepeljaev is „kiemelkedő sikernek” nevezte. Legalábbis eleinte.
A szovjet egyik első intézkedésként bevezették a 8 órás munkaidőt (6 órát a fiatalkorúaknak).
A hadigazdaságot és annak jegyrendszerét és központi elosztását nem a bolsevikok vezették be: azt a szovjet a háborúval együtt örökölte és vette a kezébe az elosztást. A tekintélyelvű hadsereget demokratikusan választott katonatanácsok irányították, a gyűlölt cári rendőrséget nemzetőrség és munkásmilíciák váltották fel. Betiltották a nyilvános ivászatot, hogy megőrizzék a közrendet. A matrózok a társadalom egy legszervezettebb és legöntudatosabb rétegét képezték egy olyan országban, ahol hiányzott az öntudatos, aktív polgárság és független értelmiség.
A kettős hatalom Kronstadtban valójában nem létezett: itt kezdettől a szovjet kezében volt minden hatalom.Függetlenségét a kronstadti szovjet májusban ünnepélyes nyilatkozatban hirdette ki. A Kerenszkij által vezetett polgári kormány, amely szerette volna folytatni a háborút és helyreállítani a központilag irányított hadsereget, Kronstadtban nem volt képes érvényesíteni a hatalmát. A kormány által kinevezett parancsnok elhagyta a várost.
Az első kronstadti szovjetben a bolsevik delegáltak törpe kisebbséget alkottak: a 280 képviselőből csupán 11 volt bolsevik, míg 108 eszer, 72 mensevik és 77 pártonkívüli (a polgári liberális kadétok itt teljesen hiányoztak). A tanácsot a pártonkívüli Anatolij Lamanov vezette elnökként, aki harmadéves műegyetemistaként került a forradalomba.Ő vezette a szovjeten belül a pártonkívüliek frakcióját, avagy az eszer maximalisták csoportját. Ők ellenezték a parlamentarizmust és a párizsi kommün mintájára a helyi közösségi tanácsok autonóm hálózataiként képzelték el az új szocialista államszervezetet. Lamanov szerkesztette a helyi szovjet napilapját, az Izvesztyiját, és nagy szerepe volt a kronstadti radikális szocializmus ideológiájának alakulásában. Ez a szocializmus mélyen demokratikus volt, idegen volt tőle a bolsevik központosítás és tekintélyelvűség, és elítélte a szektás, törzsi elkülönülést is.
Lamanov a különféle demokratikus mozgalmak közötti egységet hirdette anélkül, hogy szerette volna beolvasztani azokat valamiféle homogén masszába (a későbbi népfrontos mozgalmakat előrevetítve). Bár hatott rá a marxizmus, de leginkább a felvilágosodás eszméiben hitt, bízott a tájékoztatás és a humanista oktatás erejében. Az értelmiséget arra szólította fel, hogy segítsenek a tömegek oktatásában, hiszen a szabad köztársaság csakis „tájékozott polgárokra” épülhet.
A forradalomnak ebben a kezdeti szakaszában a nemek közötti
esélyegyenlőség és a szexuális kisebbségek jogai terén néhány nap alatt
nagyobb előrelépés történt, mint egyébként száz év alatt sem. A női egyenjogúságnak azonban határt szabtak az előítéletek. Amikor a nők egy csoportja kérvényezte, hogy ők is harcolhassanak a Vörös Gárdában, a plénum leszavazta az indítványt, bár azt Lamanov is szenvedélyesen védelmébe vette.
A Fjodor Raszkolnyikov vezette helyi bolsevikok száma és befolyása a hónapok során folyamatosan nőtt. Hiszen ügyesen manipulálták a tömegindulatokat és többnyire túllicitálták a többi pártot szociális demagógiában és radikalizmusban. De az igazsághoz tartozik, hogy a nép nagy részének vágyait le is képezték a bolsevik jelszavak: „Föld, kenyér és béke!” És míg a mensevikek és eszerek részt vettek Kerenszkij koalíciós kormányában, viselve a felelősséget annak kudarcaiért, a bolsevikok megőrizték az elnyomott nép üldözött képviselőinek romantikus auráját.
Annak ellenére, hogy a bolsevik párt, és maga Lenin, hibát hibára halmozott ebben az időszakban, és gyakran teljesen elszámította magát a nép valódi hangulatát tekintve.
Ezért aztán a későbbi sztálinista mítosszal ellentétben a bolsevikok az orosz forradalomnak egyáltalán nem képezték a „proletár élcsapatát”.„Zseniális” vezetőjükkel, Leninnel együtt gyakran éppen az események után kullogtak és próbálták azok szelét a maguk vitorlájába fogni.
"Minden hatalmat a szovjeteknek!"
A kettős hatalom kezdettől gyenge lábakon állt. A bolsevikok által (is) hirdetett jelszó: „Minden hatalmat a szovjeteknek!”, megosztotta a baloldalt. A szociáldemokraták és eszerek nagy része nem hitt abban, hogy Oroszország alkalmas a „tiszta” szocializmus megvalósítására, polgári kormányzat nélkül. Ahogy a mensevik Viktor Rudnev írta,
„nekünk itt Kronstadtban van jogunk beszélni a társadalmi forradalomról. De Kronstadt nem egész Oroszország. Oroszország hatalmas és 170 millió parasztnak ad otthon, akik számára a társadalmi forradalom nem jelent semmit, legfeljebb annyit, hogy elvesznek valamit.”
Az egyedüli esélyt a szocialista fejlődés kibontakozására abban látták, ha a forradalom kitör Európa fejlettebb országaiban is. Ekkoriban senki nem gondolta komolyan, hogy a szocializmus egyetlen országban megvalósulhat.
Kronstadt főterén, a Horgony téren (Якорная площадь) rendszeres spontán népgyűlések alakultak ki, amelyek a közvetlen demokrácia platformjaként működtek. A februári forradalom idején itt véres eseményekre került sor: a feldühödött matrózok kivégezték azokat a cári tiszteket, akik már felállították a géppuskákat és ágyukat a városban, hogy a tömegbe lőjenek. Az ilyen véres jelenetek azonban ritkák voltak. A leginkább a tér a politikai közösség (polisz) közügyeket megvitató szabad fórumaként (agóra) működött. A haditengerészet lovardájának nagytermében szinte minden délután összegyűjt a tömeg, hogy a forradalom legjobb szónokaitól hallgasson meg előadásokat.
A liberális szocialista Kerenszkij éppúgy beszélt itt, mint az ekkor még a független Trockij, aki hosszú éves száműzetés után itt lépett először orosz földre, vagy a feminista Alexandra Kollontáj, a női egyenjogúság harcosa. Mint azonban a hasonló spontán népgyűlések esetében, itt is nagy volt a kockázata a csőcselékuralom kialakulásának: a legerősebb hangú és legradikálisabb szónoklatok számíthattak tetszésre.
Míg a szovjetben a mérsékeltebb pártok domináltak, a Horgony téren leginkább az anarcho-kommunista és bolsevik szónokok befolyásolták a tömeget. Vagy legalábbis próbálták, hiszen gyakran ők is tehetetlenül követték csak az eseményeket. Előfordult, hogy a felhergelt tömeg a szovjetet is meghátrálásra és a döntése visszavonására kényszerítette. Ahogy Ida Mett orosz anarchista emigráns fogalmazott a Kronstadtról szóló könyvének előszavában, a munkásmozgalom történetét nem lehet egyszerűen leírni a vezetőinek és szervezeteinek történetével, hiszen a tömegek spontán akciói történelemformálóak, bár a polgári történetírók őket csak kiküszöbölendő "zavarként" kezelik.
Így például a Kerenszkij kormány és a pétervári szovjet közbenjárására a kronstadti szovjet május 25-én elfogadott egy határozatot, amelyben vállalta, hogy egy igazságszolgáltatási bizottság felülvizsgálhatja a kronstadti erődben fogva tartott cári tisztek ügyét. A Horgony téri tömeg azonban közbeszólt: 3 ezer matróz rohanta le a szovjet ülését, és a határozat visszavonására kényszerítették őket. Ez óriási felzúdulást okozott a pétervári szovjet eszer és mensevik delegáltjai körében.
Az ekkor már a bolsevikokhoz közeledő Trockij szenvedélyes beszédet tartott a szovjet ülésén „Vörös Kronstadt” mellett:
„Igen, a kronstadtiak anarchisták, de amikor majd eljő a forradalom végső csatája, azok az urak, akik jelenleg a kronstadtiakkal való leszámolást szorgalmazzák, a hóhéroknak fognak segíteni, hogy kötelet akasszanak a nyakunkba. A kronstadtiak viszont értünk fognak harcoli és meghalni.”
Ekkor még valószínűleg maga sem sejtette, hogy amikor az a bizonyos végső csata eljön, akkor ő maga fogja a kötelet a kronstadtiak nyakába akasztani, és a kronstadti hóhérként vonul be a történelembe.
A kronstadti önkormányzatot gyakran az anarchizmussal hozták összefüggésbe. Pedig az olyan anarchisták, mint Efim Jarcsuk, aki később könyvet is írt az élményeiről, mindvégig kisebbséget alkottak. A baloldali eszerek jóval nagyobb befolyással bírtak. Így például Arszenij Zverin.
Az anarchisták befolyása érvényesült azonban a júliusi napokban, amikor az orosz nagyvárosok munkássága a „minden hatalmat a szovjeteknek” jelszó alatt megmozdult az ideiglenes kormány megdöntésére. Ekkoriban Lenin a kb. húszezres kronstadti fegyveres tüntetőket úgy fogadta Pétervárott, mint „az orosz forradalom büszkeségét és dicsőségét”.
Ekkor került sor egy jellemző és tanulságos szóváltásra egy kronstadti tüntető matróz és Viktor Csernov, a mérsékelt eszerek és a pétervári szovjet egyik vezetője között. Mikor ugyanis Csernov, aki ellenezte a polgári kormány megdöntését, próbálta csillapítani a tömeget, a dühös matróz így förmedt rá:
„Fogadd el a hatalmat, ha felkínálják neked, te seggfej!”A feldühödött tömeget végül csak Trockijnak sikerült lecsillapítani és kimenteni a rémült Csernovot a matrózok karmaiból. A pétervári szociáldemokraták és a liberális polgárság körében a sikertelen júliusi puccskísérlet után még tovább zuhant a kronstadti radikálisok reputációja. Bár a tüntetést szervező bolsevik vezetőket üldözték, a kronstadti autonómiát nem tudták letörni. Sőt, a bolsevizmus támogatottsága tovább nőtt, és a pártonkívüliek csoportja után az augusztusi választások során ők váltak a legnagyobb csoporttá a kronstadti szovjetben, megelőzve az eszereket. Lamanovot leváltották a szovjet éléről, bár az Izvesztyija főszerkesztője maradt.
Az októberi forradalom
A kronstadti matrózok fontos szerepet játszottak szeptemberben a Kornyilov tábornok által vezetett ellenforradalmi puccskísérlet megbuktatásában. Ekkorra a közélet végletesen polarizálódott, az ország a polgárháború szélére sodródott. A demokratikus kibontakozásra egyre kevesebb esély nyílott úgy, hogy az egyik oldalon a cári hatalom restaurálásán mesterkedő tisztikar és vagyonos elitek, a másik oldalon a társadalmi forradalom továbbvitelét sürgető anarchisták és bolsevikok fegyverkeztek. Ez a helyzet nem a demokratikus vitának, hanem a militáns, központosított szervezeteknek kedvezett.
A kronstadti szovjet az ellenforradalomra készülve megalakította a maga katonai tanácsát. A huszonegy fős testületből hét volt bolsevik, a többséget és az elnököt a baloldali eszerek alkották. Mindenki arra számított, hogy a kettős hatalom hamarosan véget ér: vagy úgy, hogy győz az ellenforradalom, vagy úgy, hogy a szovjetek kezébe kerül a hatalom. Az ideiglenes kormány körül elfogyott a levegő. Október 25-én a bolsevikok befolyásával a szovjet által létrehozott Katonai Forradalmi Bizottság lépett először, és kiadta a jelszót a hatalom fegyveres megragadására.
Abban, ami később úgy vonult be a történelembe, mint Nagy Októberi Szocialista Forradalom, a kronstadti munkások és matrózok kulcsszerepet játszottak. Az első sorban harcoltak a Téli Palota ostrománál.Az ideiglenes kormány tagjait letartóztatták, Kerenszkij külföldre menekült.
Az októberi forradalom a szovjetek kezébe helyezte a hatalmat, de a forradalmároknak egyáltalán nem volt céljuk a bolsevik egypárturalom létrehozása. Azonban a mensevikek és az eszerek maguk is a bolsevikok kezére játszottak, amikor tiltakozásul a puccsnak nyilvánított események ellen kivonultak a Szovjetek Országos Kongresszusáról, ahol így csak a bolsevikok maradtak. Maguk közül választhatták hát meg az új végrehajtó hatalom (népbiztosok tanácsa) vezetőit.
A mensevikek és eszerek nem ismerték el az októberi eseményeket forradalomnak és bolsevik puccsról beszéltek.Így például a mensevik Joszip Jermanszkij, aki heves vitába keveredett a kronstadti szovjet ülésén az anarchista Jarcsukkal, aki maga is részt vett a bolsevikok oldalán az októberi forradalomban. Jermanszkij „katonai puccsnak” nevezte az eseményeket és azt követelte, hogy az összes demokratikus párt részvételével alakuljon egységes kormány addig, amíg az alkotmányozó nemzetgyűlés határoz az ország jövőjéről. Jarcsuk tagadta, hogy a forradalommal a bolsevikok kerültek volna egyeduralomra. Jermanszkij erre úgy felelt, hogy reméli, nem lesz igaza, és ha majd a jövőben találkozuk Jarcsukkal, akkor ő pislogás nélkül a szemébe fog tudni nézni. Jermanszkij látnoknak bizonyult, ezért később a kronstadti matrózok el is nevezték a bibliai prófétáról Jónásnak.
Az októberi forradalom után a kronstadti szovjet a radikális baloldal, az eszer maximalisták (Lamanov, Brushvit) és az anarcho-szindikalisták (Jarcsuk) kezébe került. Ők gyakran olyan buzgón láttak neki a nagyvállalatok és a házak szocializációjához, illetve az egyház és az állam szétválasztásához, ami a mensevikeknek és a bolsevikoknak is túl radikális volt.
A városi tömegek eufórikus hangulatára és aktivizmusára jellemző, hogy decemberben nem kevesebb, mint tizenkétezer ember jelent meg a lovarda nagytermében, hogy meghallgassa Saljapin, a nagy orosz operaénekes koncertjét. Ez volt a kronstadti munkásdemokrácia csúcspontja.A szovjet létrehozta a maga adminisztratív testületét, ami a közművek és közintézmények működtetéséért felelt, fizetett hivatalnokokkal. A testület 17 hivatalból állt, ezek élére a szovjet által megválasztott elnök került. Heves viták zajlottak arról, hogyan kell biztosítani a szovjetdemokrácia alkotmányos alapjait.
A baloldali eszer Alexander Brushvit már ekkor rámutatott, hogy a szovjet rendszer egyik rákfenéje a túl nagy hatalomkoncentráció.A szovjet delegáltjai kezében összpontosult a törvényhozó és a végrehajtó hatalom. Ők töltötték be a vezető tisztségeket, kontrollálták az igazságszolgáltatást, miközben nekik kellett ellenőrizniük a saját hatalmukat is. Javasolta ezért a hatalmi ágak szétválasztását. Erre azonban már nem kerülhetett sor.
A kronstadti matrózok és a polgári demokrácia felszámolása
Miközben Kronstadt az autonóm és demokratikus szovjet mintapéldányává vált, egyidejűleg országos szinten az egyre jobban centralizált és egyre tekintélyelvűbbé váló bolsevik hatalom szilárd támasza maradt. A polgárháború során a kronstadti tengerészek a vörös seregek legmegbízhatóbb, legjobb harci morállal rendelkező egységeit adták, akiket a legveszélyesebb területeken és helyzetekben vetettek be.
A kronstadti matrózok bolsevikok általi felhasználásának egyik legdicstelenebb fejezete az Alkotmányozó Nemzetgyűlés erőszakos feloszlatása volt.A nemzetgyűlés tagjait lehetett kritizálni, de tény, hogy őket demokratikus választás útján a nép választotta meg. Amikor azonban a bolsevikok csak kisebbséget szereztek benne, elhatározták, hogy feloszlatják a gyűlést. Erre a matrózokat használták fel.
Ebben a bolsevikok kezére játszott az is, hogy a kronstadti szovjetet irányító baloldali eszerek és anarchisták ösztönösen ellenezték a „burzsoá parlamentarizmust,” és ehelyett a szovjetek kezébe helyeztek volna minden hatalmat.
Az orosz parlamentáris demokráciának az utolsó döfést egy Anatolij Zseleznyakov nevű anarchista kronstadti matróz adta meg, aki durván ráüvöltött az Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagjaira, hogy takarodjanak haza.Ezáltal a bolsevikok által uralt kormányzat gyakorlatilag fékek és ellensúlyok nélkül maradt.
A polgárháború és a szovjetdemokrácia felszámolása
Azok a bolsevikok, akik előszeretettel használták fel a kronstadti matrózokat a pártharcokban, végül kimutatták a foguk fehérjét. A kronstadtiaknak hamarosan rá kellett jönniük, hogy a bolsevikok egyáltalán nem voltak a szovjetek autonómiájának hívei. Csak addig támogatták a minden hatalmat a szovjeteknek jelszót, ameddig az ő érdekeiket szolgálta. Azonban magukra, mint pártra, tekintettek a proletariátus élcsapataként, és a proletárdiktatúrát a saját pártjuk diktatúrájaként fogták fel.
A polgárháború viszonyai között a hatalom koncentrációja egyre nőtt. És mint az lenni szokott, a külső és belső ellenség rémképével küzdő forradalmi táborban eluralkodott a paranoia és terror.A forradalom sorra falta fel a gyermekeit. Először a liberálisokat minősítették ellenforradalmárnak és zárták ki a hatalomból. Aztán a jobboldali szociáldemokratákat és eszereket. Aztán 1918 júniusában Lenin régi barátját és elvtársát, Martovot és a nemzetközi szocialistákat. Végül hamarosan sor került a baloldali eszerekre és az anarchistákra is.
A bolsevikok és a tőlük balra álló ellenzék viszonya különösen Breszt-Litovszkban kötött béke után mérgesedett el, amikor a kormány jelentős területekről mondott le a német imperialisták javára. Ebben az ellenzékiek a forradalom elárulását látták, és a baloldali eszerek egyes csoportjai a terrorakcióktól sem riadtak vissza, hogy megakadályozzák. 1918 júliusában a baloldali eszerek egy sikertelen puccsot is kirobbantottak a bolsevikok leváltására. 1918 októberében pedig a pétervári tengerészeti támaszponton tartottak tiltakozó gyűlést a matrózok, követelve a szabad választással létrehozott új szovjeteket.
A bolsevikok egyenként, szalámitechnikával számoltak le az ellenségeikkel, míg végül csak egy párt maradt.A koncepciós kirakatperek nem az 1930-as években kezdődtek Oroszországban, hanem jóval korábban: 1919. decemberében az eszerek balszárnyának vezetőit koholt vádak alapján a Cseka letartóztatta.
Ami nem sikerült Kerenszkijéknek, sem az ellenforradalom fegyvereinek, az sikerült a bolsevikoknak, fegyver nélkül. Leszámoltak a kronstadti szovjetdemokráciával.
A választott tisztviselők helyére felülről kinevezett komisszárok és aparatcsikok kerültek, aki kérdés nélkül végrehajtották a Párt utasításait. A balti flotta matrózai által választott önkormányzatot (Centrobalt) 1918-ban a párt által delegált komisszárokból álló hivatal váltotta le.
Trockij vaskézzel törte le a hadseregben a forradalom óta dívó demokráciát, és visszaállította a központosított, felülről lefelé szervezett hadsereget, volt cári tisztek irányításával, akikre politikai komisszárok felügyeltek.
A szovjet üléseinek egykori élénk vitái már a múlté voltak: egyre inkább csak a felülről megfogalmazott döntések formális jóváhagyására szorítkoztak. Aki a kommunista párton kívül más propagandát folytatott, azt ellenforradalmárként üldözte a titkosrendőrség, a Cseka.
A Horgony tér spontán demokratikus népgyűlései átadták a helyüket a központilag szervezett propagandagyűléseknek, amelyek időpontját, témáját és felszólalóit mind a Párt vezetése határozta meg.Azok a tömegek, amelyek addig éberen őrködtek a szabadságuk és függetlenségük fölött, komoly ellenállás nélkül tűrték, hogy véget vessenek a többpárti demokráciának és a szovjet autonómiájának. Egy részüket félrevezették a bolsevikok demagóg, messianisztikus szólamai. Más részük ugyan szkeptikus maradt a kommunisták szektás vallásával szemben, mégis úgy gondolták, hogy a bolsevik uralom egyedüli alternatívája az ellenforradalom és a fehérterror lehet. Hiszen a vörösök élethalálharcot vívtak a frontokon a fehérekkel, 1919 júniusában már Kronstadtot fenyegették Jugyenics fehérgárdistái. Ezért szemet hunytak, abban reménykedve, hogy a polgárháború után majd demokratizálás következik. És megint mások egyszerűen féltek attól, hogy a dühöngő vörösterror áldozatául esnek.
Elégedetlenség a hadikommunizmussal szemben
A polgárháború azonban 1920 nyarán véget ért. És ekkor a munkások és matrózok joggal kezdték el követelni azt, hogy az agyonközpontosított, egypártrendszerű, a parasztság kizsákmányolására épülő hadikommunista gazdaságból a bolsevikok vezette kormányzat lépjen vissza. És teljesítse be október ígéretét: a munkások és parasztok önigazgatásának megvalósítását. Kronstadt, az ország más területeihez képest, viszonylag jól vészelte át a polgárháborút, és a kitelepítések ellenére még mindig 50 ezren éltek a szigeten. Ebből 27 ezer matróz.
A bolsevik (immár kommunista) pártnak 2900 tagja volt, a kronstadti matrózokat még mindig a rendszer fő támaszainak és büszkeségének nevezték. És pont ezért viszonylag szabadon is mozoghattak az országban, látogathatták a falvakban maradt rokonaikat.
Így a kronstadtiak elég jó képet alkothattak az orosz nép nyomorúságos állapotairól, amit a kronstadti matrózok hatóságokhoz intézett panaszleveleiből is rekonstruálhatunk.Ezekben a kommunista matrózok élesen kritizálták a kisajátításokat, a padlások lesöprését, a kiskirályként viselkedő komisszárokat és karrierkommunistákat, a virágzó korrupciót és uram-bátyám rendszert. A minden megmérgező bürokráciát.
Különös visszatetszést váltott ki az a fényűzés, amit Fjodor Raszkolnyikov, a balti flotta kommunista parancsnoka magának és környezetének engedett meg, miközben a nép éhezett. Raszkolnyikov ráadásul 1920-ban tisztogatást végzett a kronstadti párt vezetőségében, és saját lojális híveit nevezte ki maga mellé a fontos pozíciókba a régi motoros kronstadti kommunistákkal szemben.
A tiltakozás egy formája volt, hogy az emberek tömegesen léptek ki a kommunista pártból.1920 márciusa és 1921 januárja között a helyi pártszervezet tagsága 1000-ről 653-ra zsugorodott. Ráadásul éppen a régi párttagok hagyták el a pártot tömegesen, míg akik megmaradtak, azoknak a tagsága jellemzően 1919-ben és később keletkeztt.
Bár a későbbi kommunista történetírás (és Trockij) azt hazudta, hogy a kronstadti matrózok a polgárháború idején kicserélődtek, és ezek már nem azok a matrózok voltak, akik 1917 októberében részt vettek a forradalomba, ezt a források nem erősítik meg. Valójában a ránk maradt jegyzékek szerint a polgárháború után szolgáló kronstadti matrózok több, mint 90%-a 1917 előtt kezdte meg a szolgálatát. Ugyanazok a matrózok kezdtek el forrongani a rendszer ellen, akiket annak idején Lenin és Trockij az egekig magasztalt lojalitásuk miatt. Az orosz flotta két Kronstadtban horgonyzó zászlóshajója, a Petropavlovszk és a Szevasztopol matrózai nagyrészt veteránok voltak. Nem igaz tehát, hogy frissen a parasztság soraiból toborzott újoncok kezdeményezték a pártellenes tiltakozóakciókat.
1921 február: a pétervári sztrájkok
Februárra az általános elégedetlenség olyan nagy volt, hogy számos pétervári gyárban sztrájkok robbantak ki. Amikor a sztrájkok híre eljutott Kronstadtba, a két nagy csatahajó matrózai gyűlést tartottak, ahol egy oknyomozó bizottságot választottak maguk közül, hogy megbizonyosodjanak a helyzet felől. A bizottság ellátogatott a pétervári gyárakba, ahol csalódottan azt kellett megállapítaniuk, hogy a munkások túlságosan félnek elmondani a véleményüket. Végül egy kivételesen bátor és őszinte munkás ezt felelte a faggatózóknak:
„Mivel ti Kronstadtból érkeztetek, amivel folyamatosan rémisztgetnek minket, ezért elmondom nektek, mi van: éhezünk. Nincs cipőnk és ruhánk. Fizikailag és erkölcsileg is terrorizálnak bennünket. A hatóságok minden egyes panaszunkra terrorral válaszolnak. Terrorral és még több terrorral. Nézzétek csak meg, hogy csak az utolsó három napban hány elvtársunkat csukták le a pétervári börtönökbe. Nem, elvtársak, eljött az idő, hogy a kommunisták képébe vágjuk: eleget beszéltetek már helyettünk. Le a diktatúrátokkal, ami zsákutcába vezetett minket! Éljenek a szabadon választott szovjetek! Csak ezek vezethetnek ki minket ebből a pácból, amibe kerültünk.Fjodor Dan, a nemzetközi mensevik mozgalom akkor még szabadon lévő egyik vezetője pont ezekben a napokban tette közzé felhívását az „éhező és fázó pétervári munkásokhoz”, amit ezer példányban kinyomtattak és számos gyár falára is felragasztottak. A felhívás szabad választásokat követelt a szovjetekben, és a szólás-, a sajtó-, az egyesülési- és gyülekezési szabadság helyreállítását. Ennek a felhívásnak valószínűleg nagy hatása volt a kronstadti delegáltakra is, hiszen a másnapi határozatukban visszaköszöntek ezek a követelések.
A kronstadtiak 16 pontja
Február 28-án a delegáció visszatért Kronstadtba, és ismertette a tapasztalatait a két csatahajó összegyűlt legénysége előtt. A gyűlésen két rangidős matróz, Sztyepan Petricsenko és Pjotr Perepelkin elnökölt. Itt fogadták el a matrózok híres 16 pontos nyilatkozatukat. Ez a tanácsdemokrácia és a demokratikus szocializmus egyik alapvető történelmi dokumentuma, amelynek követelései később számos más, a sztálinizmus elleni népmozgalom és forradalom dokumentumaiban visszaköszönnek.
1. Haladéktalanul fogjanak hozzá a szovjetek újjáválasztásához titkos szavazás útján. A munkások és parasztok közti választási kampánynak a teljes szólás- és akciószabadság szellemében kell lefolynia.
2. Szólás- és sajtószabadságot kell biztosítani minden munkás és paraszt, az anarchisták és a baloldali szocialista pártok számára.
3. Gyülekezési jogot kell adni a szakszervezeteknek és a parasztok szervezeteinek.
4. Politikai pártoktól függetlenül össze kell hívni a munkások, a vöröskatonák, a pétervári és a kronstadti, valamint a Pétervár környéki tengerészek konferenciáját, legkésőbb 1921. március 10-ére.
5. Szabadlábra kell helyezni valamennyi szocialista politikai foglyot és az összes munkást, parasztot, vöröskatonát és tengerészt, akiket a munkás- és parasztmozgalmak során bebörtönöztek.
6. Bizottságot kell választani avégett, hogy kivizsgálja azoknak az eseteit, akik börtönökben és koncentrációs táborokban vannak.
7. Meg kell szüntetni a politikai irodákat, mivel egyetlen politikai pártnak sem lehet előjoga eszméinek propagálására, sem pedig arra, hogy pénzügyi támogatást kapjon az államtól erre a célra. Helyükre a minden helységben megválasztott és a kormány által finanszírozott nevelési és kulturális bizottságokat kell állítani.
8. Haladéktalanul meg kell szüntetni az összes sorompót. (Ezeket a városok kőiül létesítették azért, hogy elrekvirálhassák az élelmiszereket, s elfojthassák a velük folytatott törvénytelen feketekereskedelmet.)
9. Egységesíteni kell a fejadagokat minden munkás számára, kivéve azokat, akik az egészségre ártalmas foglalkozást űznek.
10. Föl kell oszlatni a hadsereg minden egységében a kommunista rohamosztagokat, ugyanígy a gyárakban és üzemekben szervezett kommunista gárdákat.
11. Teljes szabadságot kell adni a parasztoknak földjeikre, valamint ama jogukra nézvést, hogy állataik legyenek, föltéve, hogy mindazt a saját erejükből szerezték, bérmunka alkalmazása nélkül.
12. Felszólítjuk a hadsereg valamennyi egységét, valamint a katonaiskolák elvtársait, hogy csatlakozzanak határozatunkhoz!
13. Kívánjuk, hogy az összes határozatot széles körben terjessze a sajtó.
14. Ki kell jelölni egy mozgó ellenőrző bizottságot.
15. Engedélyezni kelt a kézművesség szabad gyakorlását, bérmunka alkalmazása nélkül.
Ez a nyilatkozat nem 1917. februárjához, hanem 1917. októberéhez kívánt visszatérni: a szocialista forradalom eredeti programjához.A követelésekben nem szerepel a kapitalista tulajdonviszonyok visszaállítása, de még a liberális demokrácia intézményrendszerének helyreállítása sem.
A Harmadik Forradalom
1921. március elsején a kronstadti tengerészeti lovarda nagytermében népgyűlést hívtak össze azzal, hogy ott majd Mikhail Kalinyin, a Szovjetek Összoroszországi Központi Végrehatjó Bizottságának elnök szól majd hozzájuk. Kalinyin alig egy évvel korábban, 1919. december 23-án látogatott el először Kronstadtba, ahol egy naggyűlésen köszöntötte a „dicsőséges Kronstadt” „világhírű matrózait,” akik „folyamatos szocialista kreativitásukkal” szolgálják az ország védelmét.
Nos, ezúttal Kalinyin megismerkedhetett a valódi kronstadti szocialista kreativitással: 15 ezres tömeg fogadta, sokkal többen és kevésbé ünnepi hangulatban, mint egy évvel korábban.
Amikor a dühös tömeggel szembesült, Kalinyin arra hivatkozva, hogy elment a hangja, próbálta lefújni a tömeggyűlést.A tömeg azonban nem tágult. Indulatos bekiabálásokban és spontán szónoklatokban kezdték bírálni a bolsevik diktatúrát. Felhozták a tárgyalás nélkül fogva tartottak és kivégzettek ügyét, a parasztokat kifosztó komisszárokat, a pétervári munkások elnyomását. Petricsenko indítványára a tömeg majdnem egyhangúlag elfogadta a 14. pontból álló követéseket, csak néhány kommunista pártvezető szavazott ellene.
Vörös Konstradt, a kommunista rezsim ékköve és büszkesége, forrongott. A Horgony téren újra spontán munkásgyűlések alakultak, a gyárakban és a hajókon mindenki a politikai helyzetet elemezte.Mintha 3 év bolsevik uralmat úgy vetette volna le magáról a város, mint szűkké vált, gyűlölt kabátot. Kitört a harmadik forradalom.
Visszatérés a tanácsdemokráciához
Március másodikán megkezdődött a harmadik forradalom intézményesülése. Megalakult az öttagú Ideiglenes Forradalmi Bizottság, ami kezébe vette a város irányítását (később 15 tagúvá bővítették). Szabad, titkos választással új delegáltakból álló bizottságok vették át a város ügyeinek intézését a párt által kinevezett komisszároktól. Miután a kommunista pártvezetők nem fogadták el a változásokat, és megtorlással fenyegetőztek, a matrózok letartóztatták őket.
A hatalomváltást egyetlen puskalövés nélkül sikerült végrehajtani, ami mutatja, hogy a kommunista hatalomnak nem volt komoly tömegbázisa a városban.Az elfogott kommunistáknak haja szála sem görbült meg. Még a kommunista pár helyi szervezete is újraszerveződött azokból a bolsevikokból, akik 1917-ben vezették azt, de később félreállították őket.
A Forradalmi Bizottság megszüntette a Rabkrint, a kommunista rendszer egyik jelentős hatalommal rendelkező intézményét, ami önkényesen intézkedett a munkaerővel kapcsolatos kérdésekben. Ezzel szemben növelte a szakszervezetek szerepét az üzemi ügyek intézésével kapcsolatban.
A kronstadtiak követelték, hogy számolják fel az igazságtalan kommunista választási rendszert, ami a városi munkásság szavazatait aránytalan mértékben számította be a parasztság szavazataival szemben (kb. 125 ezer paraszt szavazat ért 25 ezer munkás szavazatot). Egyenlő, titkos választójog alapján álló szovjeteket kívántak. Követlelték, hogy az 1918-ban félreállított és betiltott baloldali pártok, a mensevikek, az eszerek és anarchisták szabadon kampányolhassanak.
Bezárták volna a Csekát, a titkosrendőrséget, a koncentrációs táboraival együtt, és megszüntették volna a halálbüntetést.És bár nem állították volna helyre a kapitalista szabadpiacot, lehetővé tették volna a falvak és a városok közötti áruforgalom korlátozott helyreállítását, ami elengedhetetlen volt az éhínség felszámolása érdekében. Megtörték volna az állam monopóliumát az alapvető élelmiszerek elosztásában.
A harmadik forradalom fő ideológusa ugyanaz a Lamanov volt, aki pártonkívüli szociálforradalmárként 1917-ben a februári és októberi forradalom idején Kronstadt szovjetjét vezette. A forradalom 16 napja alatt ismét ő szerkesztette az Izvesztyiát, és ő adta ki a kronstadtiak híres jelszavát: „Minden hatalmat a szovjeteknek és nem a Pártnak!” Ő dolgozta ki a harmadik forradalom elméletét is: az első forradalom eltakarította az útból a cárt és rezsimjét, az októberi forradalom a kapitalistákat és földbirtokosokat, a harmadik forradalom pedig a kommunista párt diktatúráját. A szabad, demokratikus szovjetek kibontakozása útjából.
A korai Marx írásainak szellemében Lamanov azzal vádolja a bolsevik rendszert, hogy abban a munka „új rabszolgasággá vált, ahelyett, hogy öröm lenne.” A „kommunista komisszárok és pártfunkcionáriusok új diktatúráját” a Cseka tartja fent, ami eltapos „minden független gondolatot, minden jogos kritikát.” Az új rendszer nem más, mint „komisszárokrácia plussz kivégzőosztagok.” Ezzel az „államkapitalizmussal” szemben a „harmadik forradalom” a dolgozók valódi szovjet önigazgatását teremti meg, amely a dolgozót a munkája valódi gazdájává teszi.
Szergej Putyilin, a forradalom egy másik vezetője ezt versben fogalmazta meg:
Oh mily nagyszerű hajnal hasad:
Végre ledobjuk Trockij bilincseit!
Megdöntjük Lenint, a cárt,
És a diktatúra összeroskad.
A dolgozó új szabadságot talál,
Föld és munka a munkás kezébe kerül,
A szabad munka az egyenlőség felé vezet,
A testvériségünk felé, ma és örökké,
Hát cselekedjük meg most, vagy soha!A kronstadti matrózok nem tértek volna vissza a liberális demokráciához és elvetették az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívásának gondolatát. Pedig Viktor Csernov, a jobboldali eszerek ekkor már emigrációban élő vezetője levélben kérte őket, hogy tegyék magukká az Alkotmányozó Nemzetgyűlés célját, és akkor ő is minden erejével a felkelők segítségére siet. A matrózok azonban megköszönték, de elutasították felajánlását. Makacsul kitartottak a minden hatalmat a szovjeteknek jelszó mellett – akár a liberálisokkal, akár a bolsevikokkal szemben kellett azt képviselniük.
Ezzel kapcsolatban érdekes dokumentum az interjú, ami a felkelés leverése után Prágába menekült forradalmárokkal készült a Volja Rosszii című eszer lapban. Ebben a matrózok kinevették az interjú készítőjét, aki arról kérdezte őket, miért nem támogatták az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását. Elmondták, hogy amennyiben valóban sor került volna a nemzetgyűlési választásokra, akkor ott minden bizonnyal a kommunisták győztek volna, hiszen manipulálhatták volna az eredményeket.
„Három és fél évig sem fehér kenyeret, sem titkos választást nem láttunk. Ha meg akarunk szabadulni a kommunistáktól, ha titkos választásokat akarunk, akkor a szovjet jelenti a megoldást, ahol helyi szinten az emberek ismerik egymást, és tudják, kire szavaznak. A helyi szovjetek megelőzik azokat a csalásokat, amelyekben a bolsevikok olyan jól teljesítettek,"mondták.
Első kísérlet Kronstadt megtörésére
Amint a kommunista párt vezetősége értesült a kronstadti forradalomról, azonnal intézkedtek arról, hogy a forradalom ne tudjon továbbterjedni a szárazföldre. Lojális csapatokat küldtek, akik az akkor még befagyott öböl jegén keresztülmenő minden forgalmat lezártak. A kronstadti matrózok több ízben is megpróbáltak átjutni a gyűrűn, és eljuttatni a felhívásukat a pétervári és moszkvai munkássághoz, de kísérleteik sikertelenek maradtak, küldötteiket elfogták, röpirataikat elkobozták. Ráadásul a kronstadtiak szárazföldön maradt családtagjait és elfogták és túszként tartották fogva, hogy nyomást gyakoroljanak a felkelőkre.
Rögtön megindították azt a hazug propagandakampányt, ami elhallgatta a matrózok valódi követeléseit, és úgy állította be, hogy Kronstadtban egy fehérgárdista tábornok, Kozlovszkij, az Antant támogatásával ellenforradalmi lázadást szított. Kozlovszkij valóban Kronstadtban tartózkodott, azonban mint a vörös flotta állományához tartozó technikai szakember, akinek semmi köze nem volt a mozgalom szervezéséhez. És bár a nyugati sajtó valóban lelkendezve és kárörvendve számolt be a kronstadti eseményekről, ez azonban semmiképpen nem jelentett bizonyítékot arra, hogy a forradalomban a nyugati „ügynökök”, vagy akár a külföldi orosz emigráció bármilyen szerepet játszottak volna.
Március negyedikén Pétervárott Zinovjev összehívta a szovjet különleges ülését a kronstadti helyzet megvitatására. Ezen részt vett Alexander Berkman és Emma Goldman, a két amerikai anarchista, akik hátrahagyták feljegyzéseiket. Elbeszélésük szerint egy munkás delegált bátran kiállt a felkelő matrózok védelmében, és heves vita alakult ki a delegáltak között. Berkman és Goldman próbált közvetíteni a felkelők és a kormány között, de sikertelenül.
Trockij, aki éppen Szibériában tartózkodott, csak napokkal később ért vissza Pétervárra, ahol ultimátumot intézett a matrózokhoz: amennyiben nem vetik alá magukat a kommunista hatóságoknak, akkor fegyverrel fogják őket leverni. Ez csak olaj volt a tűzre, akárcsak a szórólap, amelyet március 5-én szórtak szét repülőről Kronstadt fölött, és ami olyan bicskanyitogató fenyegetést tartalmazott, amire a felkelők lövöldözni kezdtek a gépre.
Lenin teljesen tisztában volt a kronstadti események természetével és jelentőségével. „Kronstadt olyan volt, mint a lámpafény, ami megvilágította a valóságot,” írta később.Megvilágította a társadalmi elégedetlenség ijesztő mértékét és feltárta a valóságot, hogy a hadikommunizmus nem mehet tovább. Jól tudta, hogy a matrózok nem ellenforradalmárok. Március 15-én kijelentette, hogy a kronstadtiak nem akarják a fehérgárdistákat, sem pedig a bolsevik kormányt. Mégis, taktikai okokból a hazugságok terjesztését választotta, és egy pillanatig sem törekedett arra, hogy a matrózok jogos igényeit kielégítse, vagy velük kompromisszumot kössön.
Aki alaposan tanulmányozza Lenin politikai módszereit és jellemét, azt ez egyáltalán nem lepi meg, hiszen mindig is jó érzékkel hajlította aktuális jelszavait és programját az általa vélt taktikai helyzethez. Szokása szerint ezt is erőből kívánta megoldani, és semmilyen lelkiismeretfurdalást nem jelentett számára, ha ehhez matrózok ezreit kell legyilkolni. Akiket nem is olyan régen még pont ő dicsőített.
Ravasz taktikai engedményeket tett eközben a pétervári munkásság számára, hogy ezzel is elszigetelje a kronstadtiakat és aláássa az esetleges szolidaritást velük szemben.Rendelkezett arról, hogy utaljanak ki húst, cipőket és ruhát a tömegnek. Olyan termékeket, amelyekből már évek óta hiány volt. Aki mégis tiltakozott, annak a megfékezésére pedig még mindig ott volt a Cseka. Sajnos a mézesmadzag és a korbács politikája bevált: a pétervári jelentések hamarosan arról szóltak, hogy a város nyugodt, nincs tiltakozás.
Amikor a kronstadtiak értesültek arról, hogy a pétervári munkásokat sötétségben tartják azzal kapcsolatban, mi is történik náluk, hitetlenkedve röhögtek, annyira abszurdnak találták, hogy őket, a forradalom élcsapatát, fehérgárdistákkal való együttműködéssel vádolják. Ha az emberek ennek a tiszavirágéletű, 16 napos demokratikus szocialista epizódnak a dokumentumait olvassuk, akkor nehezen lehet kétségbevonni ezeknek a forradalmároknak az őszinteségét és hitelességét. Ha valamivel lehet őket vádolni, akkor az inkább a naiv idealizmus, és nem a konspiráció.
Fjodor Dan, a szociáldemokrata, aki a pétervári börtönben találkozott a felkelés után a Forradalmi Bizottság tagjával, Perepelkinnel, a visszaemlékezéseiben leírta, hogy azokban a márciusi napokban a város lakosságát valamiféle indokolatlan de ellenállhatatlan optimizmus hatott át. Perepelkin szerint a gyerekek az utcán táncoltak, az emberek spontán gyűléseket tartottak az utcán. A kronstadtiak bíztak abban, hogy egy új korszak kezdődött, és sikerül meggyőzniük az orosz munkásosztályt, hogy kövesse őket a harmadik forradalomba. Hittek benne, hogy az ellenük küldött katonák nem fognak fegyvert emelni rájuk, és hogy végül felülkerekedik a józan ész – és elkerülhető a vérontás.
Keservesen csalódniuk kellett. A kronstadtiak rádión és egyéb csatornákon megfogalmazott üzenetei süket fülekre találtak. A párt tett róla, hogy ne jussanak el a munkásokhoz és katonákhoz. Ha ez mégis megtörtént, hihetetlen brutalitással léptek fel. Amikor megtudták, hogy az oranienbaum-i repülőszázad elfogadta a kronstadtiak nyilatkozatát, azonnal karhatalmat vezényeltek a laktanyáikba és hermetikusan lezárták a századot a külvilágtól. Miután kikérdezték a katonákat, 45 embert statáriálisan kivégeztek. A párt önkénteseket toborzott a legfanatikusabb és leglojálisabb tagjai körében, akiknek bemagyarázták, hogy az ellenforradalom leverésére van rájuk szükség.
A kronstadtiaknak hamarosan szembe kellett nézniük az ostrommal. A Forradalmi Bizottság megtárgyalta a város védelmének lehetőségét, és arra jutottak, hogy túl kevés emberrel, lőszerrel és élelemmel rendelkeznek ahhoz, hogy sokáig tudják tartani magukat. A jeget ugyan fel lehetett volna robbantani az erőd körül, de a víz hamarosan újra megfagyott volna. Kozlovszkij tábornok szerint a felkelés azért bukott el, mert a matrózok túl korán léptek fel: ha megvárják, amíg megolvad a jég a Finn-öbölben, akkor az erőd szinte bevehetetlenné válhatott volna. Így viszont a jégen keresztül ki voltak téve a támadó csapatoknak.
Másrészről azonban a matrózok nem voltak teljesen ostobák: tudták nagyon jól, hogy önmagában Kronstadtnak nincs esélye az egész országgal szemben. 13 ezer matrózt és még 2 ezer fegyveres civilt tudtak kiállítani, 135 ágyúval és 68 géppuskával rendelkeztek, azonban korlátozott volt a lőszerkészlet, és még inkább az élelmiszerkészlet. Előbb-utóbb a hadsereg így-is úgy-is megtöri az ellenállást. Az egyedüli valódi esély a forradalom kiszélesítése és a hátország fellázítása lett volna, ebben azonban a fentebb részletezett okokból kudarcot vallottak.
A támadás vezetésével Tuhacsevszkijt bízták meg, aki korábban a cári hadsereg tisztje volt. Egy kitűnő, de karrierista katonatiszt, aki október után megérezte az idők változását és átállt a bolsevikokhoz. Ironikus, hogy miközben a kronstadtiakat azzal vádolták, hogy volt cári tisztekkel kokettálnak, az őket lerohanó vörös sereget szintén egy volt cári tiszt vezette.
Az első támadás március 7-én kezdődött, a 7. hadsereg vöröskatonáinak részvételével, akiket kommunista önkéntesekből, a Cseka különleges egységeiből és katonai főiskolásokból (kurszantok) álló lojális egységekkel egészítettek ki. A támadó erők mintegy 20 ezer emberből álltak. Tüzérségi párbaj kezdődött Tuhacsevszkij és a Petropavlovszk csatahajó ágyúi között.
„A szívem tele van keserűséggel, valami meghalt ma bennem,” jegyezte fel a naplójában ezen a napon Alexander Berkman, aki Péterváron is hallotta az ágyuk dörgését, és tudta, hogy a kommunisták most számolnak le az orosz forradalom legprogresszívebb, legkreatívabb közösségével.
Jellemző a matrózok elkötelezettségére az ügy mellett, hogy miközben a városukat ágyúval lőtték, nem felejtkeztek meg róla, hogy a nőnap előestéjén forradalmi üdvözletüket közvetítsék a világon az egyenjogúságukért küzdő nőknek.
„Szabadítsátok fel magatokat minden erőszak és elnyomás alól. Sokáig éljenek a forradalmár nők! Sokáig éljen a társadalmi világforradalom!A tüzérségi támadást gyalogsági roham követte. A hátsó sorokban a Cseka géppuskás alakulatai álltak fel, hogy golyózáporral bírják jobb belátásra azokat az ostromlókat, akik meghátráláson törik a fejüket. A matrózok keményen kitartottak, és gyilkos össztüzet zúdítottak a támadókra az erődből. A vöröskatonák harci morálja nem volt túl fényes, és már a csata elején több egység megadta magát a védőknek. Katonák egy másik csoportja megtagadta a támadást, és azt követelték, hogy küldjenek tárgyalóbizottságot a matrózokhoz. Az első támadás kudarcot vallott.
A matrózok harcias nyilatkozatot tettek. „Tudják meg a világ dolgozói, hogy mi, a szovjethatalom védelmező, a társadalmi forradalmat őrizzük. Győzni fogunk, vagy elpusztulunk Kronstadt romjai alatt, a munkások igaz ügyéért harcolva. Az ártatlanok vére a kommunista fanatikusok lelkén fog száradni, akik megrészegültek a hatalomtól. Sokáig éljen a szovjetek hatalma!”
Az elmaradt forradalom
A kommunista párt számára nyilvánvalóvá vált, hogy a felkelés leveréséhez komolyabb és jobb harci szellemmel rendelkező haderőt kell felvonultatnia. Ráadásul még azelőtt, hogy elolvad a jég – hiszen nyílt vízzel körülvéve a kronstadti erődöt csak igen nagy emberáldozatokkal lehetett volna bevenni.
Tuhacsevszkij lázas toborzásba kezdett, és az egész országból megkezdte a lojális, harcra kész vörös katonák begyűjtését.
Hamarosan ezrével akadtak önkéntes jelentkezők is. Ironikus, hogy köztük azok a párton belüli ellenzékiek is, akik aztán tíz éven belül maguk a tisztogatások áldozatául estek.
Eközben a párt további kedvezményeket tett a pétervári munkásoknak, hogy nehogy felkeljenek a matrózok támogatására. Zinovjev, a város teljhatalmú ura, naggyűlést hirdetett pártonkívüli munkások részére „a bürokráciával való leszámolás” jelszavával.
Az újonnan toborzott sereget megpróbálták ideológiailag felkészíteni arra, hogy a híres forradalmi matrózokra lőjenek. A lelkes önkénteseken kívül azonban a katonák morálja nem volt fényes. A vasutasok és munkások pedig több helyen szabotálták a katonák felvonulását Kronstadt ellen. Ezért aztán a párt újabb engedményekre kényszerült. Március 15-én a moszkvai pártkongresszus eltörölte az erőszakos beszolgáltatásokat a falvakban, és a helyükre terményben beszolgáltatandó adót helyezett. Az elmúlt évek egyik leggyűlöltebb intézményének eltörlése nem csak jelezte a hadikommunizmus végét, de egyben pozitív hatást gyakorolt a Kronstadt ellen vonultatott katonák moráljára is.
Eközben a kronstadti védők helyzete egyre kétségbeejtőbbé vált, és ez kihatott a harci moráljukra is. Bár a matrózoknak sikerült eljuttatniuk a programjukat a pétervári gyárakba, a kedvezményekkel lekenyerezett és a gyülekező hadseregtől fenyegetett munkásság nem mozdult meg.
A harmadik forradalom kitörése elmaradt. A kronstadtiak keserű csalódottsága leírhatatlan volt. Napokon keresztül kialvatlanul, éhesen, fázva, emberhiánnyal küzdve állták a sarat. És már az a reményük is elszállt, hogy a küzdelmük eredményeként az ország felszabadul a bolsevik elnyomás alól.Külső segítségre, még ha akartak volna, sem számíthattak. Éppen a kronstadti felkelés végnapjaiban írták alá az szovjet-lengyel békeszerződést Rigában, és a brit-szovjet kereskedelmi egyezményt Londonban. Ezért is hazug volt az a vád, hogy a kronstadti felkelést a nyugati imperialisták szervezték, hogy megbuktassák a szovjethatalmat. Az Antant intervenciók kora lezárult. Senki sem akarta folytatni a háborút és megtámadni Oroszországot.
Az ágyuk éjjel-nappal dörögtek. Tüzüknek egyre több ember esett áldozatul. Március 16-én egy 12-fontos ágyú lövedéke eltalálta a Szevasztopol fedélzetét, 14 matrózt megölt és 36-ot megsebesített. Bár a kormánypropaganda szerint a kronstadtiak raktárai tele voltak élelemmel, a valóságban a készletek kifogytak, március 15-ére elfogyott a liszt, nem volt elég lőszer és üzemanyag sem. Az orosz Vörös Kereszt szállítmányokat ígért az ostromlottak megsegítésére, de azok soha nem érkeztek már meg.
A véres végkifejlet
Március 17-én ugyanis Tuhacsevszkij döntő rohamra vezényelte katonáit, akiknek a számát ekkor már 35 és 70 ezer közé tehetjük. A 15 ezer védőnek nem volt esélye visszatartani ekkora túlerőt. Az ostromlók között volt az egykori kronstadti matróz, Pável Dibenkó, aki korábban szórólapot küldött volt bajtársainak, és ebben Petricsenkót „hohol kuláknak” (hohol = az ukránok gúnyneve) nevezte. A támadást március 16-án erős tüzérségi zárótűzzel készítették elő, ami megtizedelte a védőket. Mindkét csatahajó súlyos találatokat kapott.
Aztán hajnali 3-kor megindult a gyalogsági roham. Amikor az első támadók elérték az erőd falait, a matrózok kikiáltottak: „A barátaitok vagyunk. A szovjethatalomért küzdünk. Nem akarunk rátok lőni!” A felhívás azonban hatástalan maradt. Elkeseredett közelharc kezdődött az erődért, amiben a fedezék nélkül a jégen keresztül rohamozók hullottak a védők géppuskáitól, mint a legyek. Aki menekülni próbált, azt a saját komisszárjai lőtték agyon. Volt olyan zászlóalj, amiből mindössze 18-an élték túl ezt a napot.
A kronstadtiak az olyan ember elszánásával küzdöttek, akinek nincs vesztenivalója, és akinek nincs hová hátrálnia. Bár az ország nem kelt fel a védelmükre, de volt miért küzdeniük. Ez a sziget, ez a város – az otthonuk volt. Vörös Kronstadt, Szabad Város, a forradalom büszkesége, a szovjethatalom keltetőműhelye.
Amikor a 187. gyalogsági ezred katonáinak sikerült áttörniük egy helyen az erőd falán, akkor kezdődött csak az igazi küzdelem.
Egy visszaemlékező szerint „valóságos pokol szabadult el.” Minden házból, minden ablakból lőttek rájuk. A havat vörösre festette a vér.A védelemből a nők és gyermekek is kivették a részüket. A védők hajnali 4 órakor, őrült merészséggel, ellentámadást indítottak és kishíján visszaszorították a támadókat. Ekkor azonban erősítés érkezett, és újabb tüzérségi tüzet zúdítottak a városra.
Március 17-én a csata házról házra folyt, egészen késő éjszakáig dörögtek a fegyverek. Trockij és Kamenyev már elrendelték, hogy készítsék elő gázfegyverek bevetését, amennyiben nem sikerül hagyományos erővel legyűrni az ellenállást. A tömegpusztító fegyverek bevetésére azonban már nem került sor.
A matrózok a Tolbuhin világítótoronyban rendezték be az ellenállás utolsó gócpontját, és itt értek véget a harcok. Az utolsó, elszánt védőket harc közben lőtték le, aki sebesülten hátra maradt, azt a bosszúszomjas vörös katonák gyakran egyszerűen agyonlőtték.
Amikor már minden veszni látszott, több száz matróz úgy döntött, hogy átmenekül a befagyott Finn-öböl másik oldalára. Köztük volt Petricsenkó és a Forradalmi Bizottság 11 tagja, akik már éjfél körül átértek Finnországba. A következő nap során összesen 8 ezer védő menekült el a városból. A védők közül körülbelül 600-an haltak meg a harcokban és mintegy ezren sebesültek meg. 2500 embert foglyul ejtettek, ezek közül több százat statáriálisan kivégzett a Cseka még a helyszínen, a többieket börtönbe zárták.
A támadók jóval súlyosabb veszteségeket szenvedtek a jégen keresztül történő esztelen roham következtében. A kommunista párt eltitkolta a valós számot, amit egyesek 10 ezerre, mások 25 ezerre (!) becsültek. Paul Avrich az előbbit tartja reálisnak. A tenger jegén mindenütt temetetlen hullák hevertek. A következő napokban a pétervári kórházak mintegy 4000 súlyos sebesültet kezeltek, közülük több, mint 500-an haltak meg a műtőasztalon. A rezsim jó okkal titkolta, hogy micsoda hatalmas vérveszteség árán volt képes felülkerekedni Vörös Kronstadton.
Március 18-án a történelem egyik lebizarrabb eseményeként a bolsevikok nagy csinnadrattával ünnepelték meg a Párizsi Kommün évfordulóját – azon a napon, amikor vérbe fojtották a kronstadti tanácsdemokráciát. És bár a későbbiekben a tudatos történelemhamisítás részeként a kronstadti felkelés emlékét tudatosan elferdítették és kicsinyítették, az mégis történelmi választóvonalat jelentett. Nem csak a hadikommunizmus végét, de egyben egy illúzió, egy álom végét is jelentette mindazoknak, akik bíztak abban, hogy az orosz forradalom végül egy demokratikus szocialista fordulatot vesz. Nem csak az olyan anarchisták csalódtak ekkor végleg a kommunistákban, mint Emma Goldman és Alexander Berkman, de súlyos erkölcsi válságba kerültek olyan bolsevikok is, mint Viktor Serge.
Megtorlás
A következő napokban megkezdődtek a megtorlások. A párt kiválasztott 11 matrózt, akiket a felkelés „felbujtóinak”, bűnbaknak kiáltottak ki, és nagy nyilvánosság mellett ítéltek el. A kiválasztás szempontja valószínűleg a származás volt: a lapok szerint „a kronstadti lázadás vezetői” (valójában egyikük sem volt a Forradalmi Bizottság tagja) közül 5 nemesi származású, 1 volt pap és 7 paraszt volt. Ezzel is azt próbálták bizonyítani, hogy a felkelést nem az egyszerű matrózok és munkások indították. A bűnbakokat halálra ítélték és kivégezték.
A többiek börtönbe kerültek. Itt találkozott velük a mensevik Fjodor Dan, aki a visszaemlékezéseiben beszámol a matrózokkal folytatott beszélgetéseiről. A forradalmárok jelentős része végül a hírhedt Szolovkij koncentrációs táborba került a Fehér Tenger partján, ahol a sorsuk a lassú éh- és fagyhalál volt.
A matrózok túszul ejtett családtagjait is lágerbe hurcolták, köztük a gyerekeket is. Többségük ott pusztult el a jeges pusztaságban.Kronstadtot mint autonóm politikai egységet a Párt letörölte a Föld színéről. A kronstadti szovjetet egyszerűen megszüntették, közvetlen katonai igazgatás alá helyezték a Kotlin szigetet. Átszervezték az egész Vörös Flottát, és a Balti Flottában szolgáló matrózok ezreit helyezték át a Fekete- és a Kaszpi-tengerre. Tisztogatás kezdődött, amelynek során 15 ezer „megbízhatatlannak” minősített tengerészt bocsájtottak el a flotta kötelékéből.
A sors iróniája, hogy a forradalom végül nem csak legvagányabb fenegyerekeit, a kronstadti matrózokat falta fel, de azokat is, akik az ő forradalmukat leverték. A kronstadti felkelés leverésében szerepet játszó kommunisták nagy része áldozatául esett a sztálini tisztogatásoknak. Ugyanúgy ellenforradalmárnak és a nép ellenségének bélyegezve pusztultak el, mint a kivégzett kronstadti matrózok.
Tuhacsevszkijt 1937-ben hazaárulás koholt vádjával végezték ki. Tarkólövéssel végeztek vele, mint a Cseka az elfogott kronstadti matrózokkal.Vérfoltos vallomása fennmaradt az utókorra: ebben aláírta, hogy a német imperialisták kémje.
Volt-e esélye a demokratikus szocializmusnak?
Vajon eleve kudarcra volt ítélve a kronstadti forradalom, vagy lehetett volna más kimenetele is? Erre a kérdésre nehéz válaszolni, a kontrafaktuális történetírás legfeljebb esélyek latolgatásán és spekulációkban merülhet ki. Alexander Berkman szerint a kronstadtiak ugyanazt a hibát követték el, mint a Párizsi Kommün: nem vonultak idejében a kormány ellen.
Tény, hogy a harmadik forradalom csak akkor győzedelmeskedhetett volna, ha a felkelés tüze elterjed Péterváron és Moszkvában is. Ha a kronstadti matrózokat olyan ravasz, vaskezű, machiavellisztikus vezérek irányították volna, mint a bolsevik pártot, akkor valószínűleg meg is kísérlik a támadást a szárazföld ellen. De ők idealisták voltak, akik hittek az eszmék lázító erejében, és bíztak a vérontás elkerülésében.
Azt sem lehet kijelenteni, hogy a kronstadti felkelés egyenesen elvezetett a hadikommunizmus végéhez és a NEP-hez, az új gazdasági politikához, amely egy központosított, részben állami, részben piaci vállalkozások által uralt kapitalista vegyesgazdaságot teremtett. Leninék már a felkelés előtti hetekben felkészültek a NEP bevezetésére, a felkelés legfeljebb siettette a döntés végrehajtását.A kronstadti felkelés és a hadikommunizmus végét kihirdető 10. pártkongresszus egyidőben történt, és ez a két esemény zárta le végleg az orosz forradalmak korát.
A kronstadtiak azonban nem a NEP-et akarták. Bár a NEP egyes követeléseiket kielégítette (a beszolgáltatási rendszer és a hadigazdaság eltörlése), az ő programjuk a szovjetdemokrácia volt, politikai szabadságjogokkal, szabad választásokkal, többpártrendszerrel, munkásönigazgatással, a kiskereskedők és parasztság számára biztosított részleges piacgazdasággal. A NEP ezzel szemben meghagyta az egypártrendszert, letörte a szabadságjogokat és a munkásönigazgatást, de teret engedett a kapitalista bérmunkán alapuló gazdaságnak.
Lenin 1921 májusában kijelentette, hogy a kormány baloldali ellenzékének éppen ott a helye, mint a fehérgárdistáknak: a rácsok mögött.Ismét nyilvánvalóvá vált az igazság, hogy a tekintélyuralom sokkal inkább megfér a kapitalista piacgazdasággal, mintsem a valódi önigazgatással és erős civil társadalommal. Leninék inkább választották a kapitalizmust, mintsem azt, hogy megkockáztassák a párt egyeduralmának elvesztését a szovjetek szabad újraválasztásával. Trockij anarchista kritikusai joggal vetették a szemére, hogy azok a folyamatok, amelyeket ő a 20-as évek közepén és végén, mint a sztálini thermidort írt le, valójában már 1921-ben kiteljesedtek.
Kronstadt, mint a kibárándulás szimbóluma
Paul Avrich, a kronstadti felkelésről könyvet író történész szerint a bolsevizmus nem vezetett szükségszerűen a sztálini thermidorhoz, hiszen többféle irányzat is jelen volt ebben a mozgalomban. Kronstadt azonban egy igen jelentős esemény volt, amely jelezte, hogy a bolsevizmuson belül a diktatórikus tendenciák kerültek túlsúlyba. "[Kronstadt után] a totalitarianizmus kialakulása, ha nem is szükségszerűvé, de nagyon valószínűvé vált," írja.
Sok időnek kellett eltelnie addig, amíg felismerték Kronstadt világtörténelmi jelentőségét. Kronstad szimbólummá vált: a kommunista rendszerből való kiábrándulás jelképévé. Amikor valaki kiábrándult a rendszerből valami miatt, akkor arra azt mondták: „ez volt az ő Kronstadtja”.
Louis Fischer amerikai újságíró például a 30-as évek elején még a szovjet rendszer buzgó híve volt. Későbbi írásában Kronstadtot nevezi meg a szovjet rendszerből való kiábrándulás első stációjának. A második stáció Trockij és az ellenzék kiűzése a 20-as évek végén, majd a harmadik nagy sztálini terror és a koncepciós perek időszaka volt. Ő maga igazán a 30-as években ábrándult ki végleg, amikor a spanyol polgárháborúban végignézte, ahogy a kommunisták kivégzik a baloldali ellenzéket.
George Orwell, André Gide, Arhur Koestler: mindnek megvolt a maga Kronstadtja. És egy sor kommunista és társutas értelmiséginek egészen 1956-ig, majd 1968-ig kellett várnia, amíg eljött az ő Kronstadtja.De a kiábrándulás a tekintélyelvű államkapitalista rendszerből, amit létező szocializmusnak neveztek, nem jelentett feltétlenül kiábrándulást mindenféle szocializmusból.
Létezhet-e munkásdemokrácia jogállam nélkül?
Egy másik kérdés, hogy annak a tiszta szovjetdemokráciának, amit a kronstadtiak hirdettek, vajon volt-e reális jövője? Vajon fenntartható-e tartósan az a rendszer, amit a matrózok elképzeltek? Tény, hogy a kronstadti szovjet mintapéldáját és jó gyakorlatát adta a szovjet demokráciának a forradalmak idején. De az, hogy hasonló demokratikus önigazgatás tartósan fenntartható volt-e az egész országban, és különösen a kevésbé városiasodott, elmaradottabb vidékeken, az erősen kétséges.
Központosított, erős államgépezet nélkül valószínű, hogy Oroszország darabjaira hullik – ami persze önmagában még nem baj. De egy csomó utódállam valószínűleg visszatért volna az önkényuralomhoz, ami megfelelt a társadalmi-gazdasági viszonyoknak. És ha nincs a kommunisták vaskezű uralma, akkor valószínűleg az ellenforradalom győzött volna, és a fehérterror évtizedekre visszaveti a társadalmi fejlődést. Mert a polgárháborúban nem a demokrácia és a diktatúra között folyt a harc, hanem két diktatúra között.
Trockijnak abban kétségkívül igaza volt, hogy amennyiben a fehérek győznek, akkor az első fasiszta diktatúra kialakulása nem Olaszországban ment volna végbe, hanem Oroszországban, és sokkal brutálisabban. De az kétséges, hogy brutálisabban, mint a sztálini totális diktatúra a maga borzalmas népirtásával. És a fehérterror fizikai győzelme nem jelentette volna a baloldal erkölcsi vereségét, abból felépülhetett volna. A kommunista diktatúra kiépülése azonban olyan morális mélypontra lökte az egész nemzetközi munkásmozgalmat, amelynek a hatásait most, száz évvel Kronstadt után sem volt képes kiheverni.A kronstadti matrózoknak teljesen igazuk volt abban, hogy a bolsevik diktatúra valójában a lehető legnagyobb katasztrófa volt, ami történhetett az egész forradalomra és munkásmozgalomra nézve.Amiben viszont nem volt igazuk, az a liberális demokráciához való hozzáállásuk. Nem látták be, hogy a jogállam eszméje, a hatalmi ágak szétválasztásával, az intézményes fékek és ellensúlyok rendszerével, az egyének és kisebbségek szabadságjogainak biztosításával nem egyszerűen a burzsoázia szemfényvesztését jelentik. Hanem az emberi civilizáció eleddig leghatékonyabb ellenszerét a tekintélyelvű kormányzás ellen. Ahogy Rosa Luxemburg, a német tanácskommunisták 1918-ban meggyilkolt vezetője írta, "a szabadság mindig a más nézeten lévők szabadsága," és a szocialista forradalomnak nem eltörölnie kell a demokráciát, hanem kiteljesítenie azt.
A liberális demokráciának kétségkívül sok fogyatékossága volt és van - de a szocialistáknak tökéletesíteniük kellett volna, nem pedig elutasítani, és kiönteni a fürdővízzel együtt a gyereket is.És az önkényuralom alapvetően már bele volt kódolva az októberi forradalomba, hiszen az gyakorlatilag kiseperte a polgári liberális és jobboldali szociáldemokrata politikai pártokat és mozgalmakat a politikai arénából. A szovjeturalom, amit az októberi forradalom megteremtett, a bolsevikok által kézivezérelt szovjetek uralma volt, ahol a többi párt és mozgalom már csak asszisztálhatott. A szovjetekben pedig a bolsevik túlsúly a fővárosi katonai erőviszonyokat lehet, hogy tükrözte, de az ország közvéleményét bizonyára nem. És nem csak az volt a baj, hogy a szovjetekben a bolsevikok túlsúlya érvényesült, de az is, hogy nem maradt semmilyen ellensúly és fék, ami korlátozhatta volna a bolsevik párt uralmát, ami jól szervezett maffiaként behálózta az egész államot.
Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés feloszlatása, amiben a kronstadti matrózok is részt vettek, végső csapást mért az orosz demokráciára és jogállamra. Ezután egyszerűen túl nagy hatalom koncentrálódott túl kevés intézményben, és nem érvényesült a hatalmi ágak szétválasztása sem. Egy fejlettebb demokráciában, nem polgárháborús viszonyok között, talán maga a szovjetdemokrácia is fejlődhetett volna: kialakíthatta volna a maga fékekből és ellensúlyokból álló rendszerét. Egy szovjet jogállamot. De ehelyett egy szovjet önkényuralmi monstrum jött létre, ami lábbal tiporta a polgárai jogait.
Felhasznált irodalom:
Paul Avrich, Kronstadt, 1921. New Jersey, Princton Legacy Library, 1991.
Israel Getzler, Kronstadt 1917-1921: The Fate of a Soviet Democracy. Cambridge, Cambridge University Press, 1983.
Ida Mett, The Kronstadt Uprising. Montreal, Black Rose Books, 1971.
Sárosi Péter