A párizsi kommün valódi örökösei nem a kelet-európai államszocialista diktatúrák voltak, hanem az olyan radikális demokratikus szocialista kísérletek, amelyek közé az 56-os munkástanácsok is tartoztak.
A párizsi kommün 150. évfordulója alkalmából az alábbi hosszabb elemzés számba veszi, hogy miért inspirálta baloldali gondolkodók generációit ez a mindössze 72 napig tartó társadalmi kísérlet.
A párizsi kommün 150. évfordulóján a francia társadalmat éppen annyira megosztja az emlékezés, mint 150 éve bármikor. Az 1789-es vagy az 1848-as forradalommal ellentétben az 1871-es forradalom nem egyesíti, inkább elválasztja a különböző politikai világnézetű embereket. A jobboldal a városi csőcselék rémuralmaként emlékezik a kommünre, míg a baloldal számára ez egy fontos identitásformáló esemény volt, amely a kapitalista rend meghaladásának ígéretét hordozza magában.
A város baloldali vezetése az egykori kommünárról, Louis Michelről elnevezett téren nagyszabású ünnepi megemlékezéseket szervez, amit a konzervatív képviselők bojkottálnak.
A párizsi kommün emlékezete hosszú ideig éppúgy megosztotta a baloldal különféle irányzatait is. A kelet-európai totalitárius rendszerek hivatalos történetírása a kommünre úgy tekintett, mint a proletárdiktatúra első megvalósult formájára. A szociáldemokraták pedig a kommünben a megszelídített kapitalizmust, a jóléti állam előzményét látták.
Egyik sem tudott azonban mit kezdeni a kommün radikális örökségével: a közvetlen demokráciával és a munkásönigazgatással.Ebben az írásban nem a kommün eseménytörténetére helyezem a hangsúlyt, hanem elsősorban az előbb említett radikális örökséggel szeretnék foglalkozni.
Párizs hausmanizálása
1850 és 1870 között a francia főváros óriási méretű, de aránytalan fejlődésen ment keresztül. A lakosság 1 millióról 2 millió főre nőtt, minden évben több tízezer bevándorló érkezett vidékről, hogy gyarapítsa a város külvárosaiban gombamódra gyarapodó ipari üzemek számára létfontosságú munkaerő-utánpótlást.
Miközben a lakosság nőtt, a város infrastruktúrája és szerkezete egyre kevésbé tudta eltartani ezt a hatalmas embertömeget. A belvárosi kerületekből a vagyonos lakosság Párizs előkelő és drága nyugati részébe áramlott, míg a szegények ott maradtak a túlzsúfolt bérkaszárnyákban, amelyeket Zola regényeinek naturalisztikus leírásaiból jól ismerhetünk.
Az ország feletti uralmat 1851-ben a köztársaság erőszakos megdöntésével átvevő III. Napóleon császár még jól emlékezett arra, amikor a puccs ellen felkelő a párizsi nép a munkásnegyeden szűk utcáiban barikádokat emeltek és veszett ellenállást fejtettek ki. Főleg ennek a megismétlődését akarta megakadályozni, amikor megbízta báró Georges Hausmannt, a minden hájjal megkent karrieristát azzal, hogy építse ujjá Párizst. No és persze tudta, hogy az újjáépítés egyben kecsegtető üzleti befektetést jelent, ami a korrupción keresztül a saját híveinek gazdagodását segíti elő.
Szóval amit Hausmann művelt Párizsban, az a szociális városrehabilitációnak a szöges ellentéte. Ha kellett, akkor ezreket tett földönfutóvá csak azért, hogy széles sugárutakat hozzon létre, amelyeken a hadsereg, ha kellett, gyorsan fel tudott vonulni egy forradalom leverésére.A városi proletariátus jelentős része pedig a külvárosok felé áramlott. Ennek a későbbi kommün leverésében fontos szerepe lett.
III. Napóleon végletekig korrupt és demagóg rendszert épített ki. Ami nem csak abban hasonlít a mai kor hibrid rezsimjeire, hogy a közpénz nagyüzemi szivattyúzását mesterfokon művelte. De abban is, hogy nem csak terrorral tartotta fent a hatalmát (húsz év alatt 700-ról 4 ezerre növelték a rendőrség számát), hanem ravasz tömegpropagandával. A konzervatív vidéki Franciaország és a gyorsan fejlődő városi központokkal szemben elsősorban az előbbire támaszkodott. Az egyházat monopol-helyzetbe hozta az oktatás és a kulturális élet minden szintjén.
Az állam és az egyház a népoktatás színvonalát tudatosan alacsonyan tartotta, hiszen féltek az öntudatos polgároktól és munkásoktól. És miközben hatalmasra növekedett az egyház vagyona és klerikusok száma, a közéletet pedig áthatotta kenetteljes álszentség, a középosztály és az alsóbb társadalmi osztályok egyre ellenségesebben tekintettek az egyházra, amit joggal tekintettek a tekintélyuralmi rendszer kiszolgálójának. Ez is fontos, hogy megértsük, miért fordult gyakran a nép haragja az egyház ellen a kommün napjaiban.
A városban nem létezett semmiféle demokratikus önkormányzat. A párizsi polgármester tisztségét 1794 óta megszüntették, a húsz kerület elöljáróit a császár nevezte ki. Innen eredt a mozgalom, hogy a város polgárai szabadon választhassanak maguknak tanácsokat, és a város alkothasson autonóm politikai közösséget (kommün).A középosztály körében sokan támogatták a Georges Clemenceau által vezetett radikális republikánusokat. És mivel évről évre nőtt a nyomorban élő, jogfosztott munkástömegek száma, egyre nagyobb népszerűségre tettek szert a munkásmozgalom eszméi és irányzatai is. Így a Louis August Blanqui nevéhez fűződő blanquista mozgalom, ami a hatalom erőszakos, forradalmi megragadásában hitt. Proudhon és Bakunyin követői, az anarchisták, akik eltörölték volna a hierarchikus uralmi rendszereket. És megjelentek Marx követői is. A 60-as évek végére tömegmozgalom indult a rendszer ellen, ami spontán politikai gyűlésekben kulminálódott, gyakran több ezer ember részvételével.
A kommün előzményei
1870-ben a trónját veszélyben érző III. Napóleon ahhoz az eszközhöz fordult, amihez a zsarnokok szoktak.
Először is a mai nemzeti konzultációkat idéző, manipulatív szövegezésű kérdéssel („támogatja-e Ön a császár reformjait”) népszavazást rendezett, hogy megerősítse uralma legitimitását.A népszavazás azonban, bár országos szinten hozta az elvárásokat, a fővárosban csúfos kudarcot vallott. És ekkor a másik módszerhez folyamodott, amihez a gyengülő hatalmú diktátorok szoktak: nacionalista szólamok mentén háborút indított azt remélve, hogy ez majd megerősíti a rendszert. Ez azonban végzetes döntésnek bizonyult, hiszen a poroszok elleni háborúban a francia csapatok katasztrofális vereséget szenvedtek, és maga a császár is foglyul esett.
Ezzel lezárult a Második Császárság időszaka – és kikiáltották a Harmadik Köztársaságot.A poroszok ostromgyűrű alá vonták Párizst, és januárban megkezdték a bombázását. A lakosság szenvedése leírhatatlanná vált. Nem volt élelem és tüzelő, a szegények éheztek és fáztak – és ez kiélezte a társadalmi ellentéteket. A franciák január végén fegyverszünetet kötöttek. A társadalmi forradalomtól megrettent liberálisok és konzervatívok Bordeaux-ban februárban meghirdették a nemzetgyűlési választásokat, amelyeken a papírforma szerint a vidéki konzervatív választókerületek szavazatai diadalmaskodtak. A párizsi tömegek azonban nem érezték magukénak a royalista és konzervatív többségű Nemzetgyűlést, sem pedig a Harmadik Köztársaság élére megválasztott Adolphe Thierst, aki nyíltan ellenséges érzelmekkel viseltetett a radikális demokrata fővárossal szemben.
A párizsiak saját fegyveres nemzetőrséget alakítottak, amely egyre nyíltabban lázadozott a központi kormány ellen. Március 18-án Thiers megkísérelte leszerelni ezt a Nemzeti Gárdát, azonban a kísérlet balul sült el: a párizsi nép, köztük sok asszony és gyermek, az utcákra tódult és megakadályozta, hogy a katonák lefoglalják a Montmartre-ra telepített ágyúkat. Thiers a kormányával és katonáival együtt pánikszerűen Versailles-be menekült a forradalom elől.
Valóságos exodus következett be. A társadalmi forradalom hírétől
megrettent hivatalnoki kar és vagyonos elit jelentős része követte a
kormányt Versailles-be.Aminek a lakossága hirtelen 40 ezerről 250 ezerre duzzadt. Párizs előkelő negyedei valósággal kiürültek.
Egy metropolisz működtetése
A fővárosban eközben hatalmi vákuum alakult ki. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy az egyik politikai elitet kellett lecserélni egy újabb politikai elittel – de távoztak a közhivatalok, közművek, gyárak, bankok stb. vezetői is. Aki maradt, az nagyrészt a középosztályhoz és az alsóbb osztályokhoz tartozott.
A város óriási kihívás elé került: egy kétmilliós nagyváros ellátását és életét kellett biztosítani és megszervezni az eddig azt irányító elit nélkül. Biztosítani a szemét elszállítását, a csatornák tisztítását, az élelmiszer- és ivóvíz-ellátást, a bűnözés megakadályozását, a posta és egyéb hivatalok működését. És mindezt a dolgozók önigazgatásával.
És ami a legnagyobb botrány volt a Versailles-ba menekült elit számára, amit soha nem tudtak megbocsájtani és ami miatt később is dühödten dobálták a sarat a kommün emlékére: a párizsi dolgozók remekül teljesítettek ennek a feladatnak a végrehajtásában. Bebizonyították, még ha rövid időre is, hogy egy világváros életének hatékony megszervezéséhez nincs szükség a politikai és pénzügyi elitre.
Amit a versailles-i lapok gúnyosan kritizáltak: hogy a Nemzeti Gárda március 18-án alakult központi bizottsága „senkikből”, tehát korábban nem ismert, politikai tapasztalattal nem rendelkező kisemberekből alakult – igaz volt. Egyszerű kétkezi munkások kezébe kerültek nagyon fontos pozíciók.
A polgári közigazgatás, a kommün március 26-án megválasztott tagjait bármikor vissza lehetett hívni és újakat lehetett helyettük választani.A kommün tagjai egyaránt képviselték a törvényhozói és a végrehajtói hatalmat – tehát nem csak hozták, hanem végre is hajtották a döntéseket. Fizetésük napi 15 frank volt, jóval kevesebb, mint a korábbi rendszer hivatalnokaié, bár jóval több a Nemzeti Gárda tisztjeinek 2,5 frankos napi zsoldjánál.
Az már a kommün idején is bebizonyosodott, hogy a kommün önkormányzati rendszerének működtetése, a közösség bevonása és mobilizálása óriási erőforrásokat igényel. A kommün tagjai szó szerint éjt nappallá téve dolgoztak, a legtöbben gyakorlatilag a hivatalukban éltek 72 napig – és még így sem tudták feldolgozni azt a töméntelen kérvényt és javaslatot, ami a forradalmi kluboktól és népgyűlésektől érkezett a döntéshozókhoz.
A kommün mindvégig ellenállt a kísértésnek, hogy olyan vezéreket termeljen ki, mint Roberspierre vagy Danton.
„Egy csomó levelet kapunk, amelyeket a kommün elnökének címeztek,” írta egy kommünár április elején egy újságban. „Nincs elnökünk, és nem is lesz. A leveleket legyenek szívesek a kommün tagjainak címezni, a Hotel de Ville-be!”A kommün a honvédelmi intézkedések mellett sok jóléti intézkedést is hozott, amelyek radikális változást hoztak a város lakóinak életébe. Így például moratóriumot hirdettek ki a kifizetetlen lakbérek miatti kilakoltatásokra, ami rengeteg párizsit mentett meg attól, hogy az utcára kerüljön. Megtiltották, hogy a zálogházak pénzzé tegyék azokat a vagyontárgyakat, amiket az ostrom nehéz napjaiban a lakók a túlélés érdekében zálogosítottak el. A Nemzeti Gárda tagjainak napi másfél frank zsoldot fizettek, ami nagyon kevés volt, de több százezer ember számára az egyedüli bevételi forrást jelentette.
Elrendelték, hogy a hiteleket nem három hónap, hanem három év alatt lehet törleszteni, ami sok kisvállalkozást mentett meg a tönkremeneteltől. A háborúban elesettek özvegyeinek ellátásáról, akik korábban gyakran az utcán tengették napjaikat, most a kommün vállalt garanciát, az árva gyermekeket pedig a kommün hivatalosan örökbe fogadta.
Az ilyen típusú jóléti intézkedések abban a korban, amikor a lassiez fair kapitalizmus dominált, forradalmi újdonságnak számítottak.A legtöbb közhivatalt munkások és hivatalnokok működtették tovább, akik korábban a hierarchia alacsonyabb létráján álltak. Jó példa a postaszolgálat, amelyet Albert Theisz, egy egyszerű munkás és a Nemzetközi Munkásszövetség tagja irányítása alatt szerveztek újjá, miután a vezetőség lelépett Versailles-ba. Kaotikus állapotokat talált, és olyan energikusan fogott hozzá a rendteremtéshez, hogy 48 órán belül a postaszolgálat kifogástalanul működött. Hasonlóan jól szervezték meg az utcák tisztítását, az élelmiszerutánpótlást és a közrend biztosítását is. És ezt a külföldi tudósítók közül is sokan elismerték.
A szabad szerveződések paradicsoma
Robert Tombs, a kommün egyik történetírója szerint azzal szemben, amit Marx később a kommün forradalmian új kormányzati rendszeréről írt, a kommün formálisan vajmi kevés változást hozott az állam hivatali irányításában. Egyfajta jóléti államként működött, ami akkori szemmel radikális volt, mai szemmel már kevésbé. A kommün igazán radikális újítása az volt, hogy szabad teret engedett annak, amit ma úgy nevezünk, hogy civil társadalom.
Ahogy több szerző is fogalmaz: a kommün egy permanens fesztivál volt, ahol a dolgozó, vagyontalan emberek először érezhették teljes jogú polgárnak magukat. Megnyitották a bukott zsarnok, III. Napóleon palotáját, a Tülériákat a köznép előtt, ami csekély belépődíj ellenében bárki meglátogathatott – a belépti díjat pedig a harcokban elesettek családjának támogatására fordították.
Az utcákat, a házak falait ellepték a plakátok, röpiratok, hírlapok, a tereken spontán politikai gyűlések alakultak. Az egyik meghatározó tömegrendezvényre április 7-én került sor, mikor a nép részvételével a Voltaire téren, a La Roquette börtön alatt elégettek egy guillotine-t, hogy megünnepeljék a halálbüntetés eltörlését.
Gustave Courbet, a kommünben politikai szerepet vállaló festőművész így írt erről az időszakról: „Párizs egy igazi paradicsom ... Minden társadalmi csoport föderációkba szervezte magát és a saját urává vált.”Martin Philip Johnsont Courbet ihlette meg, amikor „A szerveződés paradicsoma” címet adta a párizsi kommünről szóló könyvének (1997). Johnson bemutatja, hogy a francia munkásmozgalom fő erejét az alulról jövő politikai szerveződések adták, amelyeknek a gyökerei jóval a kommün megalakulása előtti időkre nyúltak vissza.
Ezek a politikai klubok – a szabadság kis körei - a szocialista, anarchista, radikális republikánus és feminista eszmék erjesztőtégelyei voltak és a radikális egyenlőség és társadalmi igazságosság programját hirdették. Nagy szerepük volt abban a citoyen/citoyenne öntudatban és patriotizmusban, ami a kommün sokféle világnézetet képviselő politikai csoportosulása közötti kohéziós erőt adta.
A klubok a szeptember 4-én kikiáltott polgári köztársaságot a régi rezsim reinkarnációjának tartották, hiszen ugyanazok az emberek maradtak a hatalmi pozíciókban, és a vagyonos elitek mozgatták a szálakat. Ehelyett hirdették meg a kommün, a valódi társadalmi demokrácia és önigazgatás programját, amely kiegészült a poroszokkal szembeni honvédelem hazafias jelszavával.
A kommün egy sor rendeletét ezek az egyesületek kezdeményezték petíciók formájában, miután széles körben megvitatták azt a helyi lakosokkal. Eugene W. Schulkind, a kommün egyik történetírója szerint a klubok és a kommün közötti kommunikáció nem volt mindig hatékony. A klubok csomó javaslatát a kommün nem tárgyalta meg. A klubok egymás közt is keresték a kapcsolatot, hogy hatékonyabban lépjenek fel: hét klub például létrehozta a klubok föderációját (Fédération des Clubes). A föderáció elnökségének az volt a feladata, hogy kiválogassa a klubokban felmerült javaslatok közül azt, amelyek a kommün elé tárása prioritást élvezett.
A nők és a kommün
Az egyik példája a sikeres civil érdekérvényesítésnek a Nők Uniója (Union des Femmes), amelyet április 11-én hoztak létre a párizsi munkáskerületek asszonyai. Üléseit fénykorában 3-4 ezer ember is látogatta. Május elején nyilatkozatot juttattak el a Munka- és Kereskedelemügyi Bizottság vezetőjének, a magyar Frankel Leónak, aki felkarolta az ügyüket. Kimondták, hogy a nőket egyenlő munkabér illeti meg, hogy a dolgozókat, férfiakat és nőket egyaránt, védelem illeti meg a monoton, idegörlő munkával szemben, és hogy a nők a kommün pénzügyi támogatásával saját szekciókat hozhatnak létre a szakszervezeteken belül.
A kommün még mai sztenderdekkel mérve is kitűnt abban, hogy milyen aktív és fontos szerepet játszottak benne a nők – és ezen belül is a legszegényebb, legmarginalizáltabb nők.Munkásnők, hadiözvegyek, és azok is, akik szexuális szolgáltatásokból éltek. Ez viszont nem járt együtt automatikusan azzal, hogy a nők választójogot kaptak volna vagy választhatók lettek volna.
Kathleen Jones és Francoise Vergest az „Aux Citoyennes!: Nők, politika és az 1871-es párizsi kommün” című cikkükben (1991) rámutatnak, hogy mennyire hiányzott a női választójog kérdése a korabeli politikai diskurzusokból. A nőmozgalmak követelései közül is hiányzott a választójog követelése.
Louise Michel, a legendás kommünár például radikális egyenlőségpárti volt, és mégis megvetéssel beszélt a női választójogról.Ebben valószínűleg volt egy dacos elutasítás is: „tudjuk, hogy úgysem adnátok meg, hát akkor nekünk nem is kell.” Karen Offen feminizmus-definíciója szerint a kommünárok feminizmusa valahol a kapcsolat-alapú (relational) és az individualista feminizmus között helyezkedett el.
A kommün ugyanakkor nagy figyelmet fordított a munkásnők szociális támogatására. Ennek egyik eszköze a lányok oktatásának reformja volt, amelyet eddig az egyház tartott a kezében, és a lányok nagyrészt olyan nevelést kaptak, amivel nem voltak versenyképesek a munkaerőpiacon. Május 13-án a kommün külön iparos iskolát nyitott lányoknak, és külön ügynökséget hoztak létre, amelynek az volt a célja, hogy a női munkanélkülieknek segítsen állást találni.
Egyházellenesség és terror
Az is kétségtelen, hogy a klubok számos demagóg, erőszakos követelést is megfogalmaztak, mint amilyen a túszok kivégzése arra válaszul, hogy Thiers kormánya könyörtelenül kivégezte a karmai közé került forradalmárokat. Vagy a papok és szerzetesek letartóztatása, akik közül a tizenkétezerből mintegy 300-at fogtak el és tartottak fogva a kommün végső, egyre paranoidabbá váló napjaiban, amikor a Rigault, a blanquista forradalmár vezetésével, a kommünárok jelentős részének tiltakozása mellett politikai rendőrséget hoztak létre.
Az antiklerikális indulat persze érthető volt egy olyan országban, ahol az egyház szervesen összefonódott évtizedek óta a végtelenül korrupt, elnyomó államhatalommal. Azon olyan akciók azonban, mint például a párizsi érsek kivégzése a kommün utolsó napjaiban, válaszul az elfogott kommünárok lemészárlására – nem csak erkölcsileg elítélendő, de kontraproduktív is volt.
Ezzel együtt a vérben tocsogó káosz képe, amit a kommünről a leverése után festettek, éppen annyira hazug volt, mint amennyire képmutató is.Hiszen a kommün által alkalmazott erőszak sem mennyiségben, sem minőségben még csak meg sem közelítette a terrornak azt a tobzódását, amit Thiers csapatai vittek véghez a kommün leverése után, és amiben a kommün sok történetírója már a 20. századi genocídiumok előképét fedezi fel.
Munkásönigazgatás
A későbbi jobboldali mitológia része volt az összeesküvési elmélet, ami szerint külföldi provokátorok és kémek, különösen Karl Marx, volt felelős a párizsi kommünért. Dokumentált azonban, hogy az ekkoriban Angliában élő Marx egészen a kommün kitöréséig ellenezte a tervet, hogy a francia munkások forradalmat indítsanak, és csak azután szegődött a kommün hívévé. Maga Marx egyébként soha nem használta a kommün összefüggésében a „proletárdiktatúra” kifejezést. A Polgárháború Franciaországban című, a kommün bukása után megjelent művében azonban egyértelműen a kapitalizmus meghaladására irányuló kísérletként dicsőítette azt. A tévedések elkerülése végett: a kommün nem kommunalizálta a termelőerőket. Illetve csak azokat az üzemeket helyezte munkásönigazgatás alá, amelyeket a tőkések elhagytak.Erről szólt a Munka- és Kereskedelemügyi Biztosság április 17-ki rendelete. Ezeket a gyárakat munkásszövetkezetek vettek át, amelyek régi történelmi hagyományokkal rendelkeztek. Az 1848-as forradalomban 300 ilyen szövetkezet alakult mintegy 50 ezer taggal, bár működésüknek gyorsan véget vetett III. Napóleon rezsimje.
Sajnos a munkás szövetkezetek működéséről kevés dokumentum maradt fenn, a többségét megsemmisítették. Jó példát szolgáltat a Vasöntő Munkások Szövetkezete, amelyet Robert Tombs írt le az „Előhírnökök vagy vállalkozók: egy munkásszövetkezet a párizsi kommün idején” című cikkében (1983). A szövetkezet szervezése már a kommün híres rendelete előtti napokban elkezdődött, és a rendelet utáni három hétben a szövetkezet két üzem irányítását vette át, és 250 munkás részvételével a kommün megbízásából gránátokat kezdett gyártani a Nemzeti Gárdának.
A szövetkezet demokratikusan működött, április 15-én a közgyűlés vezetőséget választott, amelynek irányító egyénisége a 39 éves Pierre Marc volt. Marcnak volt tapasztalata abban, hogyan kell vállalatot irányítani. A szövetkezet nem egyszerűen kisajátította az első üzemet, hanem bérleti díjat fizetett a tulajdonosnak, egy bizonyos Guillot-nak, aki már egy éve zárva tartotta azt. Guillot gyakorlatilag együttműködött Marc-al az üzem újraindításában. A nyersanyagot szintén egy for-profit vállalattól vásárolták meg. Azért, hogy az üzletben részt vevő vállalatok vezetői biztosítva legyenek egy esetleges hatalomváltás esetén bekövetkező megtorlással szemben, formailag a Nemzeti Gárda erővel foglalta le a készleteiket.
Ahogy Tombs is leírja, a munkásönigazgatás nem tudott igazán kibontakozni a 72 nap alatt.Szerinte ennek az is az oka volt, hogy a kommünárok tanultak 1848 példájából, és nem hitték azt, hogy a politikai hatalom biztosítása nélkül a munkások önigazgatása működőképes lehet és kibontakozhat szövetkezetek formájában. És míg a demokratizálásban és önkormányzatiságban egyetértettek, a kommün nem rendelkezett közös szociális programmal – a prioritás az volt, hogy megvédjék a várost a külső támadásoktól.
A politika mindenkié
Tombs arra is rámutat a könyvében, mindvégig dokumentálható volt egy ellentét és feszültség a kommün tekintélyellenes (proudhonista-anarchista) és tekintélyelvű (blanquista-jakobinus) szárnya között. Az előbbi elsősorban az alulról jövő szerveződések, az önkormányzatiság, a munkásönigazgatás kibontakozására és a társadalmi forradalomra helyezte a hangsúlyt. A másik pedig a versailles-i kormány elleni harc jegyében a politikai hatalom koncentrációját szerette volna elérni. A kettő persze nem vegytisztán állt szemben egymással, gyakran még ugyanaz a kommünár is vívódott magában, hogy vajon a cél mennyire szentesítheti az eszközt. Mivel április elején kitört a polgárháború, ami gyorsan eszkalálódott, borítékolhatóan az utóbbi párt került egyre inkább túlsúlyba.
Amiben a párizsi kommün még is innovatív volt, amiért még ma is inspirálja a baloldal egy részét, az éppen az, amit a közvetlen demokrácia és önkormányzatiság terén sikerült felmutatnia.Ez persze inkább csak ígéret volt, hiszen nem bontakozhatott ki egy polgárháborús helyzetben, mindössze 72 nap alatt. De az olyan teoretikusok, mint Hannah Arendt, ezt tartották a kommün legnagyobb innovációjának. Ez volt az autonóm szocializmusnak azon öröksége, ami aztán megjelent és tovább élt az 1905-ös és 1917-es szovjetekben, az 1918-19-es német tanácsokban, az 1936-os spanyol kommunákban, az 1956-os munkástanácsokban – és még ma is fellelhető a világ számos részén, Mexikótól Katalónián át a szíriai Rojaváig.
Ezt a törekvést fogalmazta meg az április 19-én megjelent Nyilatkozat a párizsi néphez, ami kinyilvánította a párizsi kommün teljes politikai és gazdasági autonómiáját. Ez a nyilatkozat inkább volt politikai pamflet, mintsem alkotmány vagy részletes leírás egy új társadalmi berendezkedésről, számos gyakorlati kérdést nyitva hagyott. Például: miként nézne ki Franciaország, vagy akár egész Európa, ha a kommün győzedelmeskedik? Teljesen meghaladni ítélték a nemzetállamokat, vagy fenntartottak volna valamilyen laza föderális központi kormányt?
Azzal együtt, hogy a nyilatkozat a hagyományos liberális parlamenti demokrácia és nemzetállam meghaladására törekedett, a liberális szabadságjogok a korban egyik legradikálisabb deklarációja is egyben. Ennek jegyében az állam semlegességét, az állam és egyház szétválasztását éppúgy megfogalmazza, mint a sajtó szabadságát.
Viszont nem áll meg ott, ahol a hagyományos liberális szabadságjogok végződnek: nem csak az állam világnézeti indoktrinációtól való semlegességét hirdeti meg, de egyben a kapitalista nagyvállalatoktól való függetlenségét is. A polgárok kizsákmányolástól való védelmét is jogként határozza meg.A kommün ideálja nem egy adott állami vagy gazdasági berendezkedési forma volt. Hanem egy olyan társadalom, ahol „a polgárok folyamatosan beavatkoznak a közösségi ügyekbe, szabadon fejtik ki nézeteiket és szabadon érvényesítik az érdekeiket,” írta a L’Avant-Garde című lap. „Minden eddiginél fontosabb, hogy fentartsátok az érdeklődéseteket a közügyek iránt. Gyűljetek össze, szerveződjetek, alakítsátok újjá a kerületeket, azokat az alapvető politikai egységeket, amelyeknek az 1789-es forradalom is az erejét köszönhette. Mindenki erőfeszítése által elérhetjük a társadalmi megújulást: a dolgozók emancipációját a dolgozók által.”
Sárosi Péter
Felhasznált irodalom:
Robert Tombs, The Paris Commune 1871. New York and London: Longman, 1999.
Donny Gluckstein, The Paris Commune: Revolution in Democracy. London: Bookmarks, 2006.
John Merriman, Massacre: The Life and Death of the Paris Commune. New York: Basic Books, 2014.
Eugene Schulkind, Paris Commune of 1871: The View from the Left. New York: Grove Atlantic, 1974.