Fehérek közt egy európai

Thomas Mann egy az emberi jogokat és liberális demokráciát megtagadó Európában felülbírálta korábbi apolitikusságát, és harcos humanizmust hirdetett.
A minap sikerült beszereznem Thomas Mann "Európa, vigyázz!" című könyvének 1945-ös magyar kiadását. Az eredeti mű (Achtung Europa!) 1938-ban jelent meg: München és az Anschluss évében, amikor Hitler náci rendszere az egyik legdiadalmasabb időszakát élte. A szerző ekkor már emigrációban, hazájából kitaszítva, kifosztva és kitagadva élt.

Könnyű lenne az antifasiszta jelzővel ellátni ezt a válogatást, ami Mann náciellenes politikai esszéit és beszédeit tartalmazza. De valójában több annál. A harcos humanizmus kiáltványa ez - szembeállítva a szépelgő, esztétizáló, apolitikus vagy nacionalista humanizmussal. Vádirat a mindenkori tekintélyelvű, elnyomó rezsimek barbársága ellen, szózat a klasszikus európai kultúra értékeinek védőbástyáiról. Azoknak szól, akik azon vívódnak: vajon művészként, íróként, tudósként stb. dolguk-e megszólalni akkor, amikor nyilvánvaló igazságtalanságot tapasztalnak a közéletben?

Thomas Mann, aki 1918-ban még öntudatosan és gőgösen vetette oda testvérének, Heinrich Mannak, hogy a politika a politikusok dolga, ebben a könyvben leszámol a korábbi apolitikusságával. Nem mintha ő, a szellem és a kortalan, időtálló eszmék és értékek embere, olyan nagy lelkesedéssel vetné bele magát az aktuálpolitikai sárdobálásba. Éppen ellenkezőleg: vonakodva, öreges szorongását ("altersschüchtern") legyőzve teszi ezt.

Vajon "bepiszkolja" a szellem nagy, alkotó emberét, ha napi politikai kérdésekben megnyilvánul? Ha kifejezi indulatait, felháborodását? Nem feltétlenül. Goethét idézi: "Örömmel érzem, hogy vannak dolgok, amiket gyűlölök, mert semmi sem halálosabb a szellemre, mint ha úgy vélekedik, hogy a dolgok úgy jók, ahogy vannak: minden igaz érzés lerombolása ez."

Az égbekiáltó igazságtalanságokat tapasztalva a szellem és a humánum embere maradhat a legkevésbé közömbös a materiális dolgok iránt. Hiszen a társadalom, a politika éppúgy az ember totalitásának része - az apolitikusság pedig elmulasztja a humánum totalitásának védelmét az állam totalitását hirdetőkkel szemben.

Nem lázadásra szólít fel a rend és értékek ellen - valójában a rend és az értékek ellen lázadó, de elitérdekek által vezérelt tömegmozgalmakkal szembeni ellenállásra szólít fel. Mann lázadása - konzervatív lázadás, konzervatív forradalom. De valószínűleg éppúgy undorodva fordult volna el attól az értelmezéstől, amit ennek a kifejezésnek manapság adnak, mint ahogy a 30-as években:

Számára a konzervativizmus nem egy igazságtalan társadalmi rendszer kiváltságainak konzerválását jelentette, hanem időtálló értékek melletti kiállást. Mann számára a jogvédelem - kőkemény konzervativizmus. Ő pont azok mellett az elavultnak minősített eszmék mellett áll ki, amelyeket a nemzeti önzés ifjonti hevében ezek a populista mozgalmak a szemétre dobnának. Szabadság. Emberi jogok. Liberális demokrácia. Műveltség. Humánum.

Ez a könyv félelmetesen aktuális megint. Sajnos. Persze a náci rendszer a maga terrorjával ezerszer szörnyűbb volt, mint a mai hibrid rezsimek a maguk információs autokráciájával. De a mélystruktúrákban olyan hasonlóságokat lehet felfedezni, amelyek finoman szólva is nyugtalanítóak. És ki tudja, hová vezet a hibrid rezsimek evolúciója még a jövőben?

Az olyan fogalmak, mint a szabadság, az emberi jogok, a humánum, ismét szitokszóvá, elavulttá váltak. Meghaladott akadályokká. Unalmas, valóságtól elragaszkodott szobatudósok könyvszagú igazságaivá, amelyek legfeljebb gúnykacajt érdemelnek az eszméket és értékeket a mindennapi taktika oltárán rugalmasan gyurmázó propagandisták részéről.

Az ember összerezzen a könyv olvasása közben: milyen hátborzongatóan ismerősnek tűnik az a régi-új, már többször meghaladottnak vélt, aztán újra zombiként feltámadó világ, amiről az írófejedelem prófétai dörgedelmei szólnak. És milyen magától értetődően rezonálnak az élesszemű kritikai észrevételei a mai olvasó lelkében a korrupt, gyenge, tehetetlen demokráciákról. A mohó, agresszív, arrogáns diktatúrákról. A lustává, önhitté váló, értékeit szem elől tévesztő liberalizmusról.

És mi önkéntelenül is az igazság utáni (post-truth) korunk tekintélyelvű populista vezérei előtt csápoló, közösségi média felületeken örjöngő, óriásplakátokkal és tévéhirdetésekkel, médiacirkusszal manipulált tömegemberére asszociálunk.

Manapság mindenkit "Magyarország ellenségének" nyilvánítanak, aki a kormány politikáját kritizálja - ha magyar az illető, akkor hazaárulónak bélyegzik és kirekesztik a magyarságból is. És ez volt az emigráns Thomas Mann alapélménye is:

Mann szerint a nemzeti szocialisták "beteg szenvedéllyel" dicsőítik magukat "éppen olyan nagyzoló, mint művészileg szegényes, óriási- és díszépületekben". Példaként hozza fel a 404 ezer személy számára épült nürnbergi sportarénát, amire a rezsim nem sajnálta a forrásokat, miközben az országban szörnyű lakásínség uralkodott. Hm, ismerős?

És nem tudunk nem napjaink "emberjogizmus" ellenes propagandájára asszociálni, amikor ezeket a sorokat olvassuk:

Mintha Európa és a kor, amiben élünk, ugyanazt a lemezt, ugyanazt a slágert játszaná újra. A hamis biztonságért lelkesen felcserélt, megunt szabadságról. Amiről a nép önként, dalolva mond le, bódulatba bűvölve a ravasz ámítói által. S dünnyögj egy új mesét, nacionalista, tekintélyelvű populizmusét. Erodálódik a polgári jogegyenlőség, tudatos, agresszív támadások érik a kisebbségek jogait. A törzsi, vérségi önzést állítják szembe Európa és az emberiség nemzetek fölötti, egyetemes projektjével.

Amikor 1937-ben Thomas Mann Budapestre látogatott, József Attila köszöntő versének felolvasását egyetlen sor miatt nem engedélyezték a tiszteletére szervezett rendezvényen: "fehérek közt egy európait". Ez az egy sor a maga provokatív stílusában remekül megragadta a különbséget a vérségi, etnikai különállásra, vérgőzös nacionalizmusra, faji felsőbbrendűség-tudatra épülő mozgalmak - és a nemzetek közötti szolidaritást, az egyetemes emberi jogokat, az egészséges patriotizmust és humanizmust előtérbe helyező európaiság között.

És bár nagyon borúsan látja Európa jövőjét rövid távon - egy pillanatig sem kételkedik abban, hogy az általa választott út, még ha rövid távon nem is jár haszonnal, mégis az egyetlen vállalható és igaz út.

Pedig bizonyára sok kétségen és önmarcangoláson keresztül vezetett neki is az út idáig: szirénhangok csábították arra, hogy inkább alkudjon meg a rendszerrel, hiszen egy írónak "nem az a dolga", hogy politizáljon. Hanem az, hogy elfogadja a politikai realitást és alkosson a realitás határai között. A gyűjteménykötetben szereplő levele, amelyet a díszdoktorátusát visszavonó Bonn-i Egyetem dékánjához címzett, árulkodik arról, milyen mélyen bántotta, hogy a saját hazájában ilyen gyalázatosan elbántak vele. Német hazaszeretete és patriotizmusa azonban egy pillanatig sem ingott meg: saját magát tartotta az igazi német szellem örökösének a nácik barbárságával szemben.

"Ki nem mondhatom, milyen idegenül és elképesztően hatott rám ezekben az években azon emberek gondolkodásmódja, akik az erkölcsi-politikai kor és lelkiismereti kérdésekben elfoglalt álláspontom fölött bensejükben közömbös naivitással csak azért csóválták a fejüket, mert nem tudták felfogni, hogyan lehet ilyen következetesen és makacsul rossz lóra tenni," írja. "A rossz, vagyis: az előreláthatóan vesztő ló, meg hogy erre egyáltalán tehet valaki, az ilyen emberek szemében merő bolondság. Az ő számukra a politika a legszemélyesebb okosság dolga, a leendő vagy, ha már elkéstek, a már meglevő hatalommal idején való megegyezésé, - nem csupán a külső előnyök, hanem a lelki béke érdekében is, abból a szükségletből, hogy belső összhangban élhessenek a tényekkel."

Az Amerikába emigráló Mann szilárdan hitt a demokráciák győzelmében - még akkor is, ha ezek a demokráciák korhadtnak, szociálisan érzéketlennek tűntek is a számára. A világháború utáni jóléti államok modellje nagyon sokat meríthetett Mann gondolataiból, akárcsak az európai integráció lassú projektje. És pont ez az, ami a leginkább lelkesítő a mai olvasó számára ebben a könyvben: tudván tudni, hogy bár Mann szózatát a maga korában csak kevesen hallották meg, mégis, elvetette egy új kor eszmevilágának magvait, amelyek végső soron termékeny talajra hullottak. Azt üzeni, hogy van értelme akkor is kiállni korszerűtlennek bélyegzett eszmék, emberi méltóság és szabadság mellett, amikor a szavaink a jelenben általános hangzavarba és gúnykacajba fulladnak.