"Jól csak a szívével lát az ember," mondja a kis herceg. "Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan." Talán senki nem értette meg jobban ezt Jacques Lusseyran-nál, a francia háborús ellenállás vak hősénél, aki a Belső Fény segítségével túlélte a náci koncentrációs tábort is.
Lusseyran 7 évesen balesetet szenvedett: elveszítette a látását. A fiút először ez az élmény mélységes kétségbeesésbe taszította. Egészen addig, amíg egy kinyilatkoztatás-szerű élményen keresztül rádöbbent, hogy a valódi fény nem a szemből érkezik. Belülről árad.
"Azt mondták nekem, hogy vaknak lenni annyit tesz, mint nem látni," írja az És lőn világosság című önéletrajzi könyvében. "De vajon hogyan hihettem volna nekik, amikor láttam? Bevallom persze, hogy nem elsőre... egy ideig a szemeimet próbáltam használni ... és ott volt egy szorongás, egy hiány, ami ürességként rámtelepedett, kétsgébeeséssé dagadva... míg aztán egy napon rájöttem, hogy rossz irányba néztem. Olyan volt, mint egy kinyilatkoztatás ... Közelebbről kezdtem el nézni, nem a dolgokat, de a világot, ami közelebb van hozzám, egy belső helyről tekintve egy másikra, ami még beljebb van, ahelyett, hogy a nézés folyamatához ragaszkodtam volna. Az univerzum lényege azonnal összeállt, újraalkotta magát és az embereket. Tudatára ébredtem egy ragyogásnak, ami egy ismeretlen helyről áradt, egy helyről, ami éppúgy lehetett bennem, mint odakint. De a ragyogás ott volt, avagy, pontosabban fogalmazva: a Fény. Megtaláltam a fényt és az örömöt ugyanabban a pillanatban, és soha nem vált szét a kettő megtapasztalása. Vagy megtaláltam, vagy elvesztettem mindkettőt egyszerre."
Az öröm, vallotta, nem kívülről jön, nem abból fakad, ami történik velünk, hanem belülről. És "a fény sem kívülről jön. Bennünk van, még akkor is, ha nincs szemünk."Amikor a németek megszállták Párizst, a 17 éves Lusseyrant felháborította, hogy mennyire vak a francia társadalom. A kollaboráns Vichy-kormány a "Szabadság, Egyenlőség, Testvériség" jelszavát leváltotta a "Munka, Család, Haza" jelszavára. Sokan elhitték, hogy a német megszállás jót tesz az országnak, leszámol a baloldallal és liberálisokkal. Számos tanára és diáktársa kollaboránssá vált. Az ellenállókat hazaáruló terroristáknak bélyegezték, és feljelentették a Gestaponak.
Lusseyran saját ellenállócsoportot szervezett a Szabadság önkéntesei néven, amely pár lelkes diákból hamarosan egy 600 fős földalatti mozgalommá duzzadt, saját illegális sajtóval. A mozgalom Lusseyran-t választotta vezetőül, mert hiába nem látott - valójában a leglényegesebb dolgokat sokkal jobban látta, mint bárki más. Szinte belelátott az emberek lelkének velejébe. Kitűnő emberismerő volt, aki gyakran már a hangról felismerte a hazugságot.
Lusseyran egyetlen esetben bizonytalankodott: amikor egy Elio nevű fiatal férfit vettek fel az ellenállók közé. Elio később beárulta a mozgalmat a Gestaponak. Lusseyrant és társait kínvallatásnak vetették alá. Legjobb gyermekkori barátja belehalt a kínzásba. Őt a nácik a többi túlélővel együtt a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták.
"Bár csont és bőr voltam, de mégis felépültem. Mi több, olyan derű volt bennem, ami Buchenwaldot, ha nem is kellemessé, de legalább lehetségessé tette," írta. "Ha nem adtak nekem kenyeret, hát reménnyel táplálkoztam ... Ma már nincsen egyetlen kínzó emlékem sem arról az borzalmas 333 napról. Mintha egy láthatatlan kéz vezetett volna. Mintha egy védő szárny borult volna rám. Az ember a hasonló élő érzéseket nem nevezi a nevükön. Alig kellett magamra ügyelnem ... Szabad voltam, hogy másokat segítsek; nem mindig, és nem sokat, de a magam módján tudtam segíteni. Megmutattam más embereknek, miként tartsanak ki az élet mellett. Feléjük fordíthattam a fény folyamát és az örömöt, ami olyan bőséggel volt meg bennem."
Sok deportáltból a tábori körülmények a legrosszabbat hozták ki - másokból viszont a legjobbat. És Lusseyran nem csupán az utóbbiak közé tartozott, de vallotta, hogy a túlélés záloga az, ha az ember az önzésen túl talál valamit, amihez tartja magát.
És amikor 1945 áprilisában az amerikaiak felszabadították a tábort, Lusseyran egyike volt annak a 30 embernek, akik az eredetileg idehurcolt 2000 francia ellenállóból túlélték a borzalmakat. Túlélését a Belső Fénynek tulajdonította - amit megfeleltetett az örömnek, és amiből egy kifogyhatatlan forrást fedezett fel saját magában, miközben összeomlott körülötte a megszokott világ.
Ez rímel arra, amit Aquinói Tamás mondott: "az öröm az ember legnemesebb cselekedete."