Prohászka Ottokár, a 20. század egyik legellentmondásosabb országának egyik legellentmondásosabb gondolkodója, ismét a figyelem középpontjába és a bírálatok keresztüzébe került – nem először. Nevét, életművét már az életében is gyakran próbálták kiátkozni vagy imába foglalni, az aktuális politikai hatalom igényeinek megfelelően. Volt, aki "vörös" felforgatót látott benne, volt, aki fajvédő fasisztát és volt, aki modernista eretneket vagy éppen apostoli tanítót. Újabban nagy indulatokat váltott ki a kormány azon terve, hogy szobrot állítsanak neki Budapesten. Az aktuálpolitikai viták közepette nem árt kicsit megpihenni a vihar szemében, visszafogni elfogultságainkat és őszintén számot vetni a székesfehérvári püspök politikai és teológiai hagyatékával – ami meglepően időszerű és elavult elemeket tartalmaz egyben. Ezt a sokoldalú, változatos életművet nem lehet kizárólag egy szempontból megítélni. Írásom nem titkolt célja, hogy a sematikus, sommás ítéletek helyett árnyaljam a róla kialakított képet, ezért öt különböző arcát is bemutatom (van még neki több is).
1. A progresszív teológus
Akik Prohászkában a társadalmi reform, a modernitás ellenségét, a trón és oltár szövetségének hívét, egyfajta ókonzervatív kövületet látnak, nem is tévedhetnének nagyobbat. A maga korában Prohászkát saját egyházának vezetői éppen úgy utálták, mint Ady Endrét a kor hivatalos irodalmárai, vagy a Nyolcakat az akadémiai festőművészek. Az egyházon belül éppen olyan gyanakvás és értetlenség fogadta újító törekvéseit, mint a Nyugat indulását az irodalomban, vagy a Huszadik Század törekvéseit az egyetemeken. Prohászka éppen abban az időben tanult a római Collegium Romanumban, amikor az a radikális és felvilágosult tanítások melegágya volt. Korának leghaladóbb eszméit szívta magába, próbálta összehangolni a katolikus tanítással, majd átültetni a „magyar ugarra” is, ahol ekkoriban a katolikus egyház éppen válságát élte egy erélytelen, szenilis hercegprímás és egy korrupt püspöki kar irányításával. Prohászka sok szempontból megelőlegezte a II. vatikáni zsinat tanításait, így például az egyház belső demokráciájáról, az ökumenikus párbeszédről, az üdvtörténetről vagy éppen a tudomány és a vallás kapcsolatáról vallott nézeteivel. Nem csoda, hogy az Aeterni patris körlevél nyomában az egyházon belül elharapozó antimodernista boszorkányüldözés egyik áldozatává vált, az egyház 1911-ben indexre (tiltólistára) tette három művét. Nem lehetnek kétségeink, hogy a jelenlegi magyarországi katolikus egyházat feltáratlan ügynökmúltja, korruptsága, maradisága miatt éppen olyan szigorúan kritizálná. Teológusi tevékenysége, hatása csakis olyan hírességekéhez mérhető, mint Teilhard de Chardin, akihez hasonlóan ő is hitt abban, hogy a kor tudományos felfedezései az evolúcióról, az égitestekről vagy éppen az emberi pszichéről nem cáfolják, hanem megerősítik és új fényben világítják meg a vallásos hitet. A Biblia szerinte nem arról szól, hogy miként épül fel a világ, hanem arról, hogy miként üdvözülhetnek az emberek – így a tudomány fényében kell értelmezni az Írást, és nem fordítva.
2.A szociális reformer
Prohászka előtt a szociális kérdés az egyházon belül nem jelentett mást, mint jótékonyságot, karitászt. Ő maga is alapított karitatív szervezetet (Szociális Missziótársulat), azonban azon túllépve radikális társadalmi reformokat is követelt. A „Mi a szociális kérdés?” című 1894-es esszéjében síkra szállt a szociális igazságosság és a demokrácia melett. „Nálunk az a társadalom, ami ki fog fejleni, ha fog egyáltalán valami kifejleni, nem lehet más, mint az, amelyben a főszerepet a munkásság játsza, amelyben a demokrácia a fő elem,” írja a Diadalmas világnézetben. Politikai nézetei nagyon közel álltal a szociáldemokráciáéhoz – amit csak materializmusa, ateizmusa miatt bírált. Prohászka jó érzékkel ismerte fel, hogy az egyház csak úgy lesz képes a megújulásra, ha újradefiniálja a hatalomhoz és a vagyonhoz fűződő viszonyát, és XIII. Leó Rerum novarum kezdetű enciklikájának (amelyet ő fordított magyarra!) szellemében a szociális reform kerékkötőjéből annak fő előmozdítójává válik. Műveinek egyházi elítélését főleg az indokolta, hogy a főpapok az egyházi vagyon veszélyeztetőjét látták benne. 1916-ban demokratikus földreform-tervezetet készített, és két évvel Károlyi előtt meg is kezdte a földosztást a saját egyházmegyéjében – de a főurak és főpapok éppúgy vonakodtak követni, mint később Károlyit. Püspökként a hívektől elzárkozó, elefántcsonttoronyba húzódó főpapok élő ellenpéldája volt, folyamatosan járta az országot és minden alkalmat megragadott, hogy közvetlenül megszólítsa híveit – például gyalogosan, egy szál esernyővel sétált be elfoglalni a püspökségét, ami akkoriban nagy megütközést keltett. Az indexre tételi eljárás során azt is felhozták ellene, hogy a szocialista sajtó szimpatizál vele, és hogy feminista nézeteket hangoztat a nők egyenjogúságáról (1919-ben aztán valóban a „Nők a parlamentbe” című cikkében sürgette a nők politikai emancipálását). Prohászka ma nagy valószínűséggel megsemmisítő kritikát mondana a kultuszát feléleszteni kívánó politikusok nem egy "szociális" intézkedéséről...
3. A pacifista
Az első világháború a 20. század első komoly vízválasztója volt – a rá adott reakciók igen érdekes körképet nyújtanak a politikai szereplők jelleméről és világnézetéről. 1914-ben, amikor a szocialista munkásvezérek jelentős részét magával ragadta a soviniszta tömeghangulat és részt vettek a háborús propagandában, csupán kevesen őrizték meg józan humanizmusukat. Köztük volt Prohászka Ottokár, aki bátran szembement a korhangulattal és mindvégig pacifista maradt. „Esik az eső, és a bakák felvonulnak és ordítják, hogy éljen a háború! Van-e rettenetesebb téboly és alávalóság? S ez mint hazafiság is fest… Ezt nem dicsőítem,” írja naplójába 1914-ben.
4. A forradalmár/ellenforradalmár
Amikor 1918-ban kitört az őszirózsás forradalom, a főpapok többsége külső vagy belső emigrációba vonult – nemúgy Prohászka, aki örömmel üdvözölte a forradalmat, és körlevélben szólította fel híveit annak támogatására. Felajánlja segítségét Károlyiéknak, akik viszont visszautasítják az együttműködést, akárcsak a Tanácsköztársaság vezetői, akik a legyőzendő reakció képviselőjét látják benne, és rendszeresen zaklatják, házi őrizetbe veszik. Pedig Prohászka üdvözli a szociális reformokat, még a saját püspöki palotájának kényelmét is szívesen feláldozza – azonban amikor azzal szembesül, hogy a földreformból nem lesz semmi, a palotáját a nincstelenk helyett részegeskedő matrózok sajátítják ki, az iskolákban pedig betiltják a hitoktatást, mélységesen csalódik a forradalomban. Pedig ha 1918-19-ben a keresztény-nemzeti és a baloldali-demokrata gondolat fúzióját sikerül véghezvinni, teljesen másként alakult volna a történelem – ehelyett a végletes megosztottság évszázada következett. Prohászka az ellenforradalom pártjára sodródott, annak ikonikus alakja lett. 1920-ban részt vesz a nemzetgyűlésben is, naívul azt remélve, hogy az új hatalom valódi demokráciát és reformokat akar. Szabó Dezsőhöz hasonlóan hamarosan csalódik és szembesül azzal, hogy a Horthy-rendszer csupán a régi uralkodó osztály hatalmának konzerválására törekszik. "Keresztény kurzus kereszténység s keresztények nélkül!" – fakad ki 1920-ban, majd visszavonul a politikától, és 1927-ben bekövetkező haláláig az egyházszervezésnek él. A Horthy-rendszer legitimálására, rehabilitálására a hozzá igen kritikusan viszonyuló Prohászkát bizonyára nem lehet történelemhamisítás nélkül felhasználni.
5. Az antiszemita
Ennél a pontnál sokan arra számíthatnak, hogy elkezdem mentegetni Prohászkát – hát nem fogom. Prohászka Ottokár antiszemita volt, bárhogyan is próbálják különféle apologéták kimosdatni. Lehet ugyanis mondani, hogy elvetette az erőszakot és a gyűlölködést, vagy hogy az ő antiszemitizmusa gyakorlatilag nem volt egyéb, mint romantikus antikapitalizmus, és amikor zsidót írt, akkor valójában nem fajt, hanem világnézetet értett ezalatt. Lehet azt is mondani, hogy Prohászka nem tudhatta, hová vezet az antiszemitizmus, és ha a holokauszt idején élt volna, bizonyára szembefordul a népirtással. Prohászka azonban már életében részt vett egy olyan törvény kidolgozásában (numerus clausus), ami alapvetően megsértette a jogegyenlőség elvét, bárhogyan is szépítjük. És bár Prohászka nem tudhatott a holokausztról – mi azonban tudunk, és nem tehetünk másként, mint hogy a holokauszt történelmi távlatában vizsgáljuk meg és vetjük el az anitszemita nézeteket. Aki ma, a 21. században tiszteli Prohászkát mint szociális reformert, mint teológust, vagy éppen mint misztikus költőt, annak élesen el kell ítélnie Prohászkát, az antiszemitát! Aki szeretné, hogy elnyerje helyét a nemzeti emlékezetben, annak nem mentegetnie kellene Prohászkát az antiszemitizmus vádja alól, hanem kirostálni a tanításaiból azt, amiket meghaladott a történelem, és nyíltan elhatárolódni attól. Jászi Oszkár is tett antiszemita kijelentéseket, Károlyi Mihály pedig sokáig aktívan támogatta a népirtó szovjet rezsimet – ezt sem igen lehet szépítgetni a baloldalon, ettől még szerintem mindketten szobrot érdemelnek. El kell ismernünk, hogy kevés olyan nagy magyar politikai gondolkodó van a jobb- és baloldalon, akik ne hirdettek volna életükben olyan eszméket, nézeteket, amelyek később zsákutcának bizonyultak. A totális elutasítás és a kritikáltan rajongás helyett meg kell tanulnunk a kritikus elfogadás művészetét – csak így nézhetünk szembe őszintén a 20. század ellentmondásos örökségével, hogy tanuljunk belőle.
