Egy (ön)kritikus (kór)kép következik rólunk, a baloldali magyar értelmiségről, és őszinte szembenézés a lehetőségeinkel.
Remények és kétségek közt hányódik a magyar értelmiség. Az egyik percben eluralkodik rajta a totális letargia és pesszimizmus, száz évig bebetonozott monolitnak látja a rendszert, a másik pillanatban kérész-életű látszat-győzelmek felett vidul és már a vezér közeli bukását vizionálja, csak hogy hamarosan ismét átadja magát a tehetetlen kétségbeesésnek, és a közeli emigráció rémképe felett merengjen.
Felbuzdulásai és kétségbeesései idegrángás-szerűen, tömegpszichotikus epizódként hullámzanak végig a közösségi médián, majd ugyanolyan gyorsan el is halnak. Szinte messianisztikus lelkesültséggel várja és fogadja az időről időre felbukkanó Aktuális Új Mozgalmat. Ez az elmúltszázmillióévvel való totális szakítást és a Harmadik Út ígéretét hordozza körbe az országban (de leginkább csak Budapesten), mint valami véres kardot, hatalmas médiahype kíséretében. Csak hogy aztán néhány hónapon belül betagozódjon a megkeseredett, tartalmi politizálás helyett egymással civakodó baloldali mikropártok sorába, néhány százalékos támogatással. Csalódik bennük, lebénázza őket, bár ő maga nem hajlandó segíteni nekik. Inkább várja tovább a nagy, új, tisztakezű, még fiatalabb és még erőteljesebbet dobbantó mozgalom elérkezését.
Tízezrével vonul Budapest utcáin, rendszerváltó hangulatban, a magyar népet élteti és már forradalmat vizionál. Aztán csalódottan nézi otthon a közvéleménykutatási adatokat, és a sötét magyar nép felett kesereg, akihez legfeljebb Habony és Mészáros lapjain keresztül, tükör által homályosan jutott el az ő nagy, sziszifuszi erőfeszítéseinek híre. Politikai megoldást követel, de eközben irtózik mindentől, ami pártpolitikai, és a civilség és a szakmai függetlenség bűvkörében él. Ezernyi értelmiségi vitakörben, civil mozgalomban ontja a nemzetmegváltó terveket. Eközben persze a legritkább esetben vállal szolidaritást más területek dolgozóival, ha az saját egzisztenciáját egy picit is veszélyezteti. Reménykedik abban, hogy ha meghúzza magát, megúszhatja, kicsit még kárörvend is a másik balsorsán.
Nyugatra tekintget, vajon mikor jönnek már a békefenntartók, hogy kiűzzék ezt a pojácát a hivatalából, vagy legalábbis mikor vágják már ki az EU-ból, elzárva a pénzescsapot. A metrón odasúgja, hogy már nem kell sokat várni, Amerika/Brüsszel/Merkel nemsokára megbuktatja ezt a zsebnapóleont, mert hát ugye a művelt Nyugat azért ezt mégsem tűrheti tovább kérem. Közben figyelmen kívül hagyja, hogy a pénzescsapot ugyanazok a német autócég-vezérek tartják nyitva, akik ugyanúgy paroláznak Orbánnal, mint Mutti Merkellel. Kívülről, felülről, alulról - valahonnan máshonnan várja mindig a megoldást, elismeri tehetetlenségét és hisz egy magasabbrendű erőben, ami majd deus ex machina kicsinálja Viktort.
Aztán végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Ha csalás nélkül próbálna szétnézni könnyedén, akkor láthatná, hogy nem jön Messiás. Nem jön Merkel/Macron fehér paripán, hogy legyőzze a sárkányt és kiszabadítsa a királykisasszonyt a barlangból. És palacsinta sem lesz a szarból. Az új mozgalmak ugyanazt a tortát szeletelgetik tovább, és saját gravitációs erejüknél fogva egymást taszító gömböket alkotnak, hogy a parlamenti Nap vonzásában koncentrikus körpályákon keringjenek. Az állampárt propagandagépezete pedig mindent megtesz azért, hogy az ellenzék bábeli zűrzavara tovább fokozódjon. Eközben a magyar nép többsége “a nem mindegy, ki lop?” jegyében makacs közönybe burkolózik és vállvonogatva figyeli, ahogy egyre terpeszkedik a zsarnokság. Arthur Finkelsteinnek, Orbán tanácsadójának tökéletesen igaza volt abban, hogy az emberek jobban eltűrik a lopást, mint a hülyeséget. Az ellenzék pedig hiába irányítja össztüzét a korrupcióra, ha közben hülyén viselkedik.
Ha őszintén szembenézünk a tényekkel, akkor láthatjuk, hogy ezt a rendszert csak úgy lehet(ne) leváltani, ha az ellenzék (ami sajnos olyan, amilyen), legalább technikai szinten, az Orbán-rezsim leváltására együttműködne. Nem kellene feloldódni valami nagy összefogásban, sőt, fontos, hogy karakteres, tartalmas pártok és emberek működjenek együtt, akik a különféle csoportokat meg tudják szólítani. De olyan erőt kellene mutatni a választópolgárnak, ami KÉPES leváltani a rendszert és KÉPES kormányozni az országot. Ennek az útja nem az, hogy egyes pártok és önjelölt vezéreik egyoldalúan előállnak javaslatokkal, és várják, hogy beálljanak mögéjük a többiek. De kellene egy fórum, ahol a rendszerváltás módozatairól folyik valamiféle nyilvános dialógus, és nem titkos háttéralkuk vagy a szokásos süketek párbeszéde a médián keresztül. Még akkor is, ha az asztalnál ülők úgy utálják egymást, mint a szart, és az egyetlen közös céljuk, hogy Orbánnak mennie kell.
Egyfajta Ellenzéki Kerekasztalra lenne szükség, pártok, civilek és szakemberek bevonásával, mielőtt még végleg megszűnik a jogállamiság Magyarországon. Mégis, jelenleg minden jel arra mutat, hogy az egyes pártok közérdeknek hazudott önzése miatt még egy ilyen összefogás sem jöhet létre. Csodavárás ez is. A kis pártok vezetői a szívük mélyén már leszámoltak 2018-al, és már csak a parlamenti bejutásért küzdenek. Tombol az egocirkusz, egyesek inkább rosszindulatúan ledarálják az esélyes jelölteket, csak hogy a saját kis szánalmas szemétdombjukon kakasok maradhassanak. Mások a narodnyikok lelkesedésével mozgalomépítésbe fogtak.
Egy valódi demokráciában ezzel nem lenne gond. De nálunk elközeledett az a fordulópont, amelyen túl már nincs demokratikus lehetőség a Fidesz leváltására. Nagy valószínűséggel a 2018-as választás ez a pont. A 2022-es választás már olyasmi lehet majd, mint a Horthy-rendszer választásai, ahol ellenzéki pártok ugyan vannak, de az állampárt győzelme már előre borítékolható. A Fidesz-rendszer persze meg fog bukni, előbb vagy utóbb, de mint minden tekintélyelvű rezsim esetében, bukására nem szabványos demokratikus választás útján kerülhet sor. A rezsim urai most még nem tudják, hogy ez a bukás számukra nem csak dicstelen, de fájdalmas is lesz. Kivettetnek a külső sötétségre
Addig is marad nekünk három lehetsőg: megalkuvás, emigráció vagy csodavárás.