A miniszterelnök a beszédében mintegy szembeállította egymással a szekuláris liberális szabadságeszményt a keresztény szabadság eszméjével. Ez a szembeállítás csak annak lehet meggyőző, aki nem ismeri a politikai eszmék történetét. A keresztény szabadság eszméje ugyanis nem ellentétes a liberális szabadsággal. Sőt, gyakorlatilag ott áll a liberális szabadságeszme origójánál. Nem egymást kizáró eszmék ezek, hanem az előzőből fejlődött ki organikusan a második.
Arra már TGM is rámutatott, hogy a keresztény szabadság eszméje Luthertól származik, aki 1520-ban írta A keresztény ember szabadsága című művét. Ez nem jelenti azt, hogy egyszerűen Luther lángelméjéből pattant volna ki. A keresztény szabadság tanítását valójában Rotterdami Erasmustól kölcsönözte, rajta keresztül pedig vissza lehet vezetni egészen Pál apostolig.
Pál apostol (Róm. 6-8.) fogalmazta meg először, mit is jelent a keresztény szabadság. Az apostol egyfelől el akart határolódni azoktól a kortársaitól, akik a halott mózesi törvény betűjének rabságában éltek ("törvényeskedés"), másfelől pedig azoktól, akik azt hitték, minden gonoszságot megtehetnek, hiszen Isten úgyis megbocsájt nekik ("szabadosság").
Ehelyett Pál rámutatott, hogy az igazi, keresztény szabadság az, ha az ember felszabadul mind a törvény, mind a bűn rabságából. A bűn rabság, hiszen amikor valaki a bűnt cselekszi, nem azt teszi, amit akar, hanem azt, amit gyűlöl. A törvény is rabság, hiszen az ember félelemből követi Istent és kerüli el a bűnt, de közben még a test uralkodik felette. A keresztény ember a Lélek (pneuma) uralma alatt áll, így szabadon és nem félelemből választhatja Istent, és szabadon utasíthatja vissza a bűnt. Azáltal ugyanakkor, hogy felszabadul a bűn és a törvény uralma alól, Isten, és egyúttal az összes többi ember szolgájává válik.
Erasmus ezt a páli tanítást elevenítette fel egy olyan korban, amikor az egyház ismét a törvényeskedők és a szabadosok uralma alá került. Hiszen a klérus elképzelhetetlen luxusban és dőzsölésben élt, miközben a néptől a vak engedelmességet követelte meg a félelem, és nem a szeretet nevében. A rabszolgák a törvény alá tartoznak, a szabad emberek azonban, akik a lelkiismeretüket követik, a törvény alatt, hanem a törvényben élnek, fejtette ki Pál alapján. Hozzátette azonban azt is, és ez volt az igazi újítása, hogy nem az egyháznak, hanem a világi államnak kell biztosítania a keresztény szabadságot és a polgárok, mint autonóm egyének, szabad erkölcsi fejlődését.
Ez volt az a tanítás, amit Luther is átvett és amit a reformáció is a zászlajára tűzött. És ez lett aztán később a liberális szabadságjogok eszméjének alapja is. Míg azonban a humanista Erasmus az autonóm egyéniség és a lelkiismereti szabadság híve volt, Luther nem hitt a szabad akaratban, és az embert olyan lónak tekintette, akit vagy az ördög, vagy Krisztus lovagol meg. Erasmustól átvette ugyan a világi állam vezető szerepére vonatkozó gondolatot, azonban az egyéni szabadság és méltóság számára mit sem jelentett. Szerinte a keresztény szolga feltétlen engedelmességgel tartozik urának.
Az anabaptisták a másik végletet képviselték: arra biztatták a parasztokat, hogy a keresztény szabadság nevében koncolják fel a püspököket és a grófokat. Amikor kitört a német parasztháború, Luther arra buzdította a feudális urakat, hogy gyilkolják csak nyugodtan a felkelőket, hiszen ha van köztük ártatlan, hát Isten majd megmenti őket. Erasmus kétségbeesetten próbálta elmagyarázni mindkét oldalnak, hogy mindketten tévednek, és az erőszak nem lehet megoldás a hit kérdéseiben.
Erasmus és Luther vitájában nem először vált nyilvánvalóvá, hogy valójában a keresztény szabadság eszméjének nincsen egységes keresztény értelmezése. A szabad akarat kérdése már a 4. században is megosztotta az egyházatyákat, amikor is az Órigenészt követő Pelagius és a manicheus dualizmusból megtért Ágoston folytatott késhegyig menő vitát erről. Az eredendő bűnnel megromlott, javulásra képtelen emberi természetről tanító Ágoston győzelme azután évszázadokra meghatározta az egyház hozzáállását ehhez a kérdéshez. A kereszténység azonban soha nem volt teljesen egységes a szabadság értelmezésében, és a vita újra és újra fellángolt, egészen napjainkig.
És pont ezekben a reformáció korában forrpontra jutó vitákban, konfliktusokban bontakozott ki a lelkiismereti szabadságnak egy új, liberális értelmezése, ami a mai modern emberi jogok alapját képezi. A reformáció korában ugyanis, amikor a világi hatalom és az egyház egysége megbomlott, minden eddiginél élesebben vetődött fel az a kérdés, hogy a polgárok mennyiben tartoznak engedelmességgel a saját lelkiismeretüknek, és mennyiben az államnak. Ezt a folyamatot Ludassy Mária filozófus számos cikkben és könyvben írta le részletesen.
A Luther eszméit továbbfejlesztő Kálvin szerint például Ádám bukása után az emberi természet alapvetően megromlott, és ezért a világi hatalomnak kell ellenőrzést gyakorolni felette. Az államnak csakis az isteni törvények szabnak határt, és a keresztény polgárok a világi államnak tartoznak engedelmességgel minden olyan ügyben, ami közömbös az isteni törvény szempontjából. Az egyének számára erkölcsileg közömbös dolgok (adiaphora) eszméje az ókori sztoikus filozófiára vezethető vissza. Kálvin szerint azonban gyakorlatilag a hit szempontjából közömbös dolgokban való engedelmesség is erkölcsi kötelesség, a világi hatalom tehát totális ellenőrzést gyakorolhat az egyének lelkiismerete fölött.
A brit kálvinista puritánok innen eljutottak annak hirdetéséig, hogy csak kötelező és tilos dolgok vannak, de semmi sincs, ami csak szabad. "Ne csináljunk pápát az emberek lelkiismeretéből," utasította vissza felháborodottan Samuel Rutherford skót kálvinista lelkész a vallási tolerancia eszméjét a 17. században. Ez az eszmeáramlat aztán elvezetett egészen Thomas Hobbes Nagy Leviathánjáig, a totális állam gondolatáig, amely a külsőleg kikényszerített konformitást követelt meg minden alattvalótól, attól függetlenül, hogy a lelkiismerete mit diktált.
A protestáns gondolkodók egy másik áramlata azonban éppen ellenkezőleg, az emberi természet javíthatóságával kapcsolatos egyre optimistább álláspontból értelmezte a keresztény szabadság eszméjét. Az Európát évszázadokra vérben áztató kegyetlen vallásháborúk vezettek el addig a felismerésig, hogy az államnak inkább semlegesnek kell lennie a hit kérdéseiben ahelyett, hogy külső konformitást követel meg egy hitvallás mellett. Cromwell, a diktátor, még csupán pragmatikus szempontból jutott el a lelkiismereti szabadság negatív tételezéséig (tehát az erőszakos hitviták állami tilalmáig), Milton viszont már megfogalmazta a lelkiismereti szabadság, mint emberi jog, pozitív eszméjét. "Csupán a Szentírás lehet vallási kérdésekben a végső vezérfonál, ám csak olyan módon, ahogy minden egyes keresztény lelkiismerete az önnön számára felfogja," írta.
Az independensek balszárnya azt vallotta, hogy az egyházi és a világi hatalmat teljesen szét kell választani, az államnak világnézeti kérdésekben semlegesnek kell lennie, hogy elkerüljük az újabb vallásháborúkat. John Goodwin aztán eljutott egészen odáig, hogy az eszmék sokfélesége, békés egymás mellett élése egyenesen jótékony hatással van a társadalomra, hiszen "sokféleképpen lehet ugyanazt a dolgot mondani, miként a százféle dallamot daloló madarak is ugyanazon csodás harmóniát zengik." A keresztény szabadság ezen értelmezése így lépett tovább a puszta vallási tolerancián: a különbözőség nem eltűrendő rossz, hanem alapvetően jó.
Ez a liberális protestáns hagyomány befolyásolta a leginkább John Locke-ot, az angolszász liberalizmus atyját, aki Hobbes-al szemben bevezette az alkotmányosan korlátozott állam eszméjét. Ő pedig a 18. századi felvilágosodás gondolkodóit inspirálta, akik közül többen eljutottak ugyan a harcos ateizmusig, de a többségük hívő keresztény volt. Theo Hobson "Milton látomása: a keresztény szabadság születése" című könyvében azt írja, hogy "a liberális protestáns hagyományban, amit Milton segített elindítani, a liberális szekularizmus és a kereszténység inkább szövetségesek, mintsem ellenségek. Szükségük van egymásra." Ha a 20. századi liberalizmus ikonikus alakjait nézzük, mint Martin Luther King, Nelson Mandela és Vaclav Havel, akkor nehéz tagadni, hogy a kereszténység és a szekuláris emberi jogok eszméje közötti kapcsolat folyamatos maradt.
Amikor a 90-es évek elején Göncz Árpád megnyitotta a 34. Pax Romana konferenciát, amelynek témája a keresztények és a szabadság volt, a következőket mondta a liberalizmus és a kereszténység viszonyáról: "Azt hiszem, a kereszténység lényege az, hogy valaki valami módon viszonyul Krisztushoz. És hogy milyen a viszonya Krisztushoz, annak a legláthatóbb jele, hogy milyen a viszonya az emberekhez. Szeresd felebarátodat, mint tenn-magadat - akinek az emberekhez rossz a viszonya, aki emberellenes, annak a Krisztushoz való jó viszonyában - enyhén szólva - kételkedem. A liberalizmus lényege - én a magam számára ezt úgy fogalmaztam, hogy senki ne vitassa el tőlem az autonómiámhoz való jogomat, amiből egyenesen következik, hogy magam se vitathatom el a más jogát a maga autonómiájához. Ez a közösségre is áll. Azt kell hát hinnem, hogy a liberalizmus lényege is az emberszeretet. A keresztényi emberszeretet, aminek a legláthatóbb megnyilvánulása a türelem."
Amikor Orbán Viktor szembeállítja egymással a keresztény szabadságot és a liberális demokráciát, akkor tudatosan figyelmen kívül hagyja az utóbbi keresztény gyökereit. És bár illiberalizmusról beszél, valójában az általa képviselt nézetek nem a liberális szabadságeszmény egyfajta progresszív, keresztény meghaladását jelentik - csupán visszafordulást az antiliberális, abszolút állam eszméjéhez. Visszanyúl a vallásüldözések, az inkvizíció, a Hobbes-i Leviatán hagyományához, ami aztán a 20. század fasiszta mozgalmaiban teljesedett ki. Orbánhoz hasonló értelemben ugyanos leginkább nem az egyházüldöző nácik, hanem az egyházzal szorosan együttműködő spanyol fasiszták használták a "keresztény szabadság" fogalmát. Amikor Franco mozgalma (Falange Espanola Tradicionalista) 1937-ben zászlót bontott, egyik célkitűzése az volt, hogy vissza kell adni "a személy keresztény szabadságát." A történelemkönyvekből ma már tudhatjuk, hogy a gyakorlatban mit jelentett ez a "keresztény szabadság": elnyomást és jogfosztást. Ne legyenek kétségeink, a "keresztény szabadságnak" a liberális demokráciával való szembeállítása most is csak fügefalévélként szolgál az önkényuralom valódi törekvéseinek leplezésére.
Sárosi Péter