Hogyan vált egy francia protestáns kerékbe törésének ügye az emberi jogokért folytatott küzdelem katalizátorává a felvilágosodás korában?
Ha a 19. század meghatározó európai politikai botránnyá váló bűnügye a Dreyfus-ügy volt, akkor a 18. századé a Calas-ügy. Ez a cause célèbre repítette Voltaire-t, mint az ártatlanok védelmezőjét, a vallási tolerancia és felvilágosodás bajnokát a világhír felé. És többek között ez az ügy ágyazott meg azoknak a vitáknak, amelyek aztán később az emberi jogok nyilatkozatában csúcsosodtak ki a francia forradalom idején. Mérföldkő volt ez a nemzetközi emberi jogi mozgalom kialakulásának történetében.
Kerékbetört igazság: a Calas család tragédiája
A történet egy tolouse-i protestáns család tragédiájával kezdődött. 1761. október 13-án a közismert hugenotta kereskedő, Jean Calas és családja együtt vacsoráztak a házukban. Az este során Calas egyik fia, Marc-Antoine, bejelentette, hogy sétálni indul. A valóságban azonban felkötötte magát a földszinten. Öngyilkos lett.
A családot sokkolták a történtek. Elhatározták, hogy gyilkosságnak állítják be az ügyet. Ebben nincs semmi meglepő. A korban ugyanis az öngyilkosság nem csak szégyen volt, de poszthumusz büntetést vont maga után: az öngyilkos tetemétől megtagadták a temetést, végighurcolták a városon, majd a szemétdombra hajították. Ezt a szégyent elkerülendő azt a mesét adták elő, hogy a fiút egy ismeretlen betörő fojtotta meg. A mese azon balul ütött ki - és ennek az okát a protestánsok kisebbségi helyzetében kell keresnünk a katolikus Franciaországban.
Az 1685-ös nantes-i ediktum, ami toleranciát hirdetett, ekkor már a múlté volt. XIV. Lajos király széleskörű üldözésnek vetette alá a hugenottákat, aminek eredményeként több százezren vándoroltak külföldre. Azok, akik Franciaországban maradtak, általános diszkriminációt szenvedtek az élet minden területén. Valójában Marc-Antoine is valószínűleg azért ölte meg magát, mert protestánsként esélye sem volt arra, hogy megvalósítsa álmát és jogász legyen. A protestánsok nyilvános istentiszteleteit tiltották - a “négy fal között” is csak titokban gyakorolhatták a vallásukat.
Calas szerencsétlenségére a tetthelyre kiérkező David de Beaudridge magisztrátus történetesen protestáns-faló fanatikus volt, aki azonnal lecsukta az egész családot. Hitelt adott ugyanis az utcán hallott rosszindulatú pletykának, hogy az apa ölte meg a saját fiát. Mégpedig azért, hogy megakadályozza, hogy a fiú katolikus hitre térjen át. Bár bizonyíték nem volt a gyilkosságra, mivel a protestánsok közutálatnak örvendtek, a vádnak könnyen hitelt adott a bíróság és a közvélemény egyaránt. Még akkor is, ha az idős Jean Calas nyilvánvalóan képtelen lett volna felakasztani egy életerős fiatalembert, és dulakodásnak semmi nyoma nem volt. Bár az összes templomban kihirdették a felhívást, hogy jelentkezzenek tanúk: egyetlen tanút sem találtak, aki Marc-Antoine állítólagos áttérési szándékát igazolta volna.
A kor szokásának megfelelően a vádlottat nem szembesítették a vádlójával, még csak nem is ismertették vele, mi a vád, és természetesen védőt sem fogadhatott. Calas-t kínvallatásnak vetették alá, de ő nem tört meg. Végig tagadta a vádat. Még akkor is, amikor a bíróság - még ha nem is egyhangúlag - 1762-ben az egyik legszigorúbb büntetést, a kerékbetörést szabta ki rá. Ma már elképzelni is nehéz, hogy a kerékbetörés micsoda elképesztő kegyetlenséget és brutalitást kívánt meg a kivégzőtől. Az elítéltnek először is vasrudakkal módszeresen eltörték a csontjait, majd borzalmasan kicsavart pózban egy kerékre erősítették, a kereket pedig felhúzták egy rúd tetejére. Mindezt többnyire nyilvánosan, a bámuló tömeg szeme láttára.
Calas két lányát, akik nem is voltak jelen fivérük halálának éjszakáján, erőszakkal apácakolostorba zárták, fiát, Pierre-t pedig száműzésre ítélték. Eközben az elhunyt fivér, Marc-Antoine Calas köré a katolikus egyház mártírkultuszt épített fel, és mint a hit mártírjának, díszes temetést biztosítottak neki. Ezen nem is csodálkozhatunk egy olyan városban, ahol az egyház még ekkor is körmenetekkel emlékezett meg a hírhedt Szent Bertalan éjszaka évfordulójáról, amikor 1572. augusztus 23-24-én több ezer protestánst gyilkoltak meg a katolikusok.
A történelmi bűntettek súlyától görnyedező többségi társadalmak kollektív pszichéjének egyik jellemző vonása ez: saját maguk áldozat-tudatában sütkérezni, és az elnyomott kisebbséget állítani be agresszív, támadó erőnek.Hasonló gyökere volt a zsidók ellen időről időre felbukkanó vérvádnak, és a vérvád nyomában dühöngő pogromoknak is. De ugyanezeket a mechanizmusokat figyelhetjük meg ma is a különféle kisebbségek ellen indított jogi- és politikai hisztéria gyökerénél.
Maga a bűnügy, bármily brutálisnak tűnjön is, nem számított ritkaságnak a kora-újkori Európában. Legalábbis abban az értelemben nem, hogy hasonló igazságtalanságok rendszeresen előfordultak korábban is a kisebbségek jogfosztott tagjaival. A protestáns országokban a katolikusokkal, és úgy általában a keresztény országokban a zsidókkal. Az igazán izgalmas kérdés az, hogy vajon miért válhatott ilyen nagy botránnyá ez az ügy - és miért éppen ekkor. És hogyan érhette el a justizmord áldozatául esett család, hogy végül 1765-ben a fellebviteli bíróság posztumusz rehabilitálja az igazságtalanul kivégzett apát.
Voltaire színre lép
Az ügyben kétségkívül kulcsszerepet játszott Voltaire, a francia felvilágosodás legismertebb filozófusa, és a 18. században a vallási tolerancia legismertebb harcosa. Aki ekkor már maga is száműzetésben élt a svájci Ferney faluban, ahová a katolikus és a kálvinista fanatikusok és szentfazekak elől menekült. És itt bizony, mi tagadás, nem éppen szent életet élt: saját színházába özönlöttek a vendégek, akiket pazar fogadásokon és bálokon vendégelt meg. Volt miből, filozófusunk ugyanis nem volt éppen utolsó üzletembernek sem.
Ahogy életrajzírója, Ian Davidson írja, a Calas-ügy fordulópontot jelentett Voltaire életében. Már előtte is elismert híresség volt, és notórius lázadó. De munkássága elsősorban az irodalom terére korlátozódott, és keveset törődött a közügyekkel vagy az elnyomottak ügyével. Ezután viszont a társadalmi igazságosságért, az emberi jogokért folytatott harc egyik zászlóvivőjévé vált.
Amikor Voltaire először hallott a Calas-ügyről, ő is hitelt adott a bíróság ítéletének. Egy levelében úgy említi Calas-t, mint a protestáns fanatizmus példáját, aki inkább megfojtotta a fiát, semmit megengedte volna neki, hogy katolikus hitre térjen. Ezt a véleményét azonban hamarosan felülvizsgálta, amikor olyan protestánsokkal beszélt, akik jól ismerték a Calas családot. Ami pedig az ártatlanul meghurcolt család szinte megszállott védelmezőjévé tette, az egy személyes beszélgetés volt Donat Calas-val, Jean Calas egy másik fiával, aki Nimes-ben töltötte éppen inaséveit. Megbizonyosodott róla, hogy a Calas család távolról sem volt fanatikus - a helyzet éppen fordítva állt.
Voltaire, akit a Ferney-ben folytatott luxuséletmódja okán már könnyen élveteg puhánynak könyvelhettek volna el, szívós munkába fogott és minden követ megmozgatott az áldozatok érdekében: az elkövetkező kilenc hónapban 100 levelet írt, hogy befolyását latba vetve elérje az ítélet megváltoztatását. Bár ez a munka nem volt a klasszikus értelemben vett jogi munka, Voltaire pedig nem volt védőügyvéd - de az egyik első példája volt annak a jogvédő tevékenységnek, amelyet ma civil szervezetek és közösségi aktivisták hivatásszerűen űznek a világ szinte minden olyan országában, ahol erre lehetőség van.
Voltaire nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy bemutassa a vádak képtelenségét és az eljárás hibáit. Mindezt a távolból tette: hiszen ő maga nem mert visszatérni Franciaországba, ahol őt is börtön, vagy még rosszabb várhatta volna. Négy jogász szakvéleményét kérte ki, akik egyaránt arra következtettek, hogy a vád, miszerint egy idős ember akasztotta fel a fiát, szélsőségesen valószerűtlen. Egy Jean Ribote-Charron nevű kalmárt bízott meg, hogy utazzon Tolouse-ba, és ásson elő minden lehetséges bizonyítékot Calas ártatlanságára.
“Kérdezheted, miért érdekel ennyire ez a Calas,” írta D’Argentalnak. “Azért, mert egy ember vagyok, és mert látom, hogy az idegenek mind fel vannak háborodva, hogy egy országban előfordulhat olyan, hogy kerékbe törnek valakit bizonyíték nélkül.”Egy másik levelében azt írta, hogy a Szent Bertalan éjszaka óta nem történt ilyen égbekiáltó igazságtalanság Franciaországban. Jó érzékkel tapintotta ki, hogy a Calas-ügy túlmutat magán: katalizálhatja mindazokat a háttérben erjedő folyamatokat, amelyeket manapság a felvilágosodás gyűjtőfogalmával jellemeznek.
A nyilvánosság születő ereje
Voltaire kezében közvetlenül nem volt hatalom, és bár jól élt, anyagi forrásai is korlátozottak voltak. A korabeli jogrend lehetetlenné tette, hogy kívülről beavatkozzon az ügybe, még az ügy iratait sem voltak hajlandóak kiadni. Az ő fegyvere a tolla, az ő ereje a nyilvánosság ereje volt. Annak az új típusú, habermas-i értelemben vett polgári nyilvánosságnak az ereje, amelynek kialakulása nélkülözhetetlen volt abban, hogy ügye diadalmaskodjon. Írásai a cenzúra ellenére is nyomtatásba kerültek és bozóttűzként terjedtek el Franciaországban, ahol ekkor már hanyatlóban volt a feudális társadalmi rend, és a városi polgárság egyre nagyobb gazdasági, kulturális erővé vált.
A korábbi évszázadok gyakorlatával ellentétben, amikor csak a közös felekezethez, társadalmi rendhez vagy céhhez tartozó emberek rendelkeztek korporatív érdekérvényesítő képességgel, az új polgári nyilvánosság közös platformot teremtett a közösen gondolkodó, de származás, vallás stb. alapján eltérő gyökerekkel rendelkező embereknek (bár persze “lefelé”, a nők, a színesek, a szegények stb. felé zárt volt).
Ebben az időszakban kezdett kialakulni a privátszférával szemben a polgári közszféra, illetve a közérdek és a közjó eszméje. Az erre való hivatkozás olyan nyomatékot adott a Voltaire-hez hasonló tollforgatóknak, ami még azelőtt jelentős politikai erővé vált, mielőtt a pozitív jog terén először törvénybe foglalták volna az emberi és polgári jogokat.
Voltaire “Értekezés a türelemről Jean Calas halála alkalmából” című írása nem az egyházi vagy világi hatalmasságokhoz - hanem ehhez a művelt polgári közvéleményhez fordult, hogy feltárjon egy égbekiáltó igazságtalanságot.Ma már ezt a közvéleményt adottnak tekintjük - pedig a 18. század előtt nem létezett. Nem létezett az egymással szolidáris, egymással együttérző emberek, polgárok közössége. Az emberek csupán a saját családjukhoz, klánjukhoz, felekezetükhöz, céhükhöz tartozókkal vállaltak szolidaritást vagy éreztek együtt. A felekezeti és kaszt-különbségeken átnyúló társadalmi szolidaritás és együttérzés, ha létezett is, nem volt elismert. És még hosszú évszázadoknak kellett eltelnie, mire aztán az “ember” fogalma a vagyonos keresztény fehér férfiak kiváltságos csoportján túli embereket is magába foglalhatta. De kétségtelen, hogy a folyamat itt, a 18. század második felében indult el: az emberi jogi mozgalom születése erre a korszakra tehető.
Az egyén testi integritása
Ahogy Lynn Hunt történész rámutat az “Emberi jogok feltalálása” című könyvében, a 18. században számos olyan társadalmi és kulturális folyamat lezajlott, ami elősegítette, katalizálta ennek a kialakulását. Ebben az évszázadban gyökeresen megváltozott az emberek viszonya a saját testükhöz - és a saját érzelmeikhez. Az egyén és az ő érzelmei a középkorban csupán mint gyöngeség, fogyatékosság jelentkeztek. A szenvedély kimondottan veszélyforrásnak minősült.
A 18. században azonban az ember rátalált szenvedélyre, mint pozitív erőforrásra: és semmi sem testesítette ezt meg jobban, mint az irodalom új, népszerű műfaja, a regény.Ami legalább annyira felforgatónak és forradalminak számított, mint a beatzene a 60-as években. Divatba jött a szenzibilitás, a saját érzelmek megfigyelése és értékelése. És ezen keresztül mások érzelmi életének nyomon követése: az ember együtt érez a regény hősével, még akkor is, ha az más társadalmi rétegből vagy felekezetből származik, esetleg más a neme. Rousseau Új Heloise című regényét vagyonos fiatalsága rongyosra olvasta.
A festészetben ugyanezt a forradalmat olyan műfajok képviselték, mint amilyen a portré, ami megkérdőjelezte a nagyszabású bibliai vagy mitológiai témák egyeduralmát. 1750 után terjedtek el a nyilvános galériák és kiállítások, ahol a közemberekről készült portrék egyre markánsabb szerepet foglaltak el. A közemberek élete érdekessé vált: erről számoltak be az első folyóiratok, újságok is.
Az egyéniséghez, a saját testünkhöz és integritásunkhoz való viszonyunk változása mutatkozott meg abban is, hogy a 18. században az egyéni testi funkcióinak nyilvános mutogatása elutasítottá vált.Például a különféle testváladékok nyilvános ürítése, az étel a padlóra dobálása, vagy akár a nem házas emberek egy ágyban alvása. Az emberek határozottabb demarkációs vonalat vontak a saját testük köré. A színházakban a 18. század előtt a közönség összevissza foglalt helyet - ekkortól kezdték meg leszorítani a nézőket a színpadról, és rendezett ülésekbe ültetni. Az előadás közben a hangos, másokat zavaró tetszés- vagy nemtetszés kinyilvánítása elutasítottá vált.
Mindezek a változások magyarázzák azt is, hogy az emberek másként kezdtek el viszonyulni a kegyetlenséghez, a kínzáshoz és kínvallatáshoz is. Voltaire politikai pamfletjei a 18. század civilizált emberének újfajta érzékenységét szólították meg.
Écrasez l'infâme!
Ezek a civilizációs folyamatok természetesen elsősorban a vagyonos és művelt társadalmi rétegeket érintették - a írástudatlan tömegek nem képezték annak a polgári nyilvánosságnak a részét, amire a jogvédő hathatott. És ezzel Voltaire is tisztában volt.
“Amikor a közvéleményről beszélek,” írta, “nem a széles néptömegeket értem ezalatt, akik szinte mindig abszurdak és indulatvezéreltek; a gondolkodni képes tisztességes embereket értem alatta, akik idővel képesek helyes döntésre jutni.”Ez a szöveg ma már elitistának tűnik: a korban azonban a hatóságokra a közvélemény segítségével való ilyen típusú nyomásgyakorlás még így is forradalmian újítónak számított.
Közben ő maga, a saját érvei is egyfajta evolúción mentek át. Eleinte nem vonta kétségbe ugyanis a kínvallatás vagy a brutális kivégzések legitimitását, csupán azt kívánta bizonyítani, hogy milyen szörnyű, ha egy ártatlan emberrel történik ilyesmi. De fokozatosan ébredt rá ő is arra, hogy a probléma jóval nagyobb, mint csupán egyetlen ártatlanul elítélt ember. Az egész jogrend velejéig romlott és igazságtalan. Célzatosan rávilágított a bűnügy kapcsán a francia jogrend anakronizmusaira: a titkolózásra, a magyarázatok és a jogorvoslat hiányára, a kínvallatással kicsikarni kívánt vallomásokra.
Mint ahogy a mai jogvédők stratégiai pereskedése is mindig túlmutat az aktuális ügyön, és a jogrend fejlesztését kívánja elérni. Így Voltaire célja nem egyszerűen az volt, hogy elérje Calas felmentését.
Nem egyszerűen a tolouse-i parlamentet vádolta, mint ahogy majd egy évszázaddal később Zola sem csupán néhány korrupt katonatisztet és kormányhivatalt vádolt a híres J’accuse cikkében. Egy egész rendszert ültetett a vádlottak padjára, a maga elavult, a kiváltságosokat védő jogrendjével, a tömegek fanatizmusát tudatosan manipuláló propagandájával, a kegyetlen és brutális elnyomás gépezetével.Voltaire híres mondása - irtsátok ki gyalázatost - nem önmagában a vallás, még csak nem is az egyház vagy egyházak ellen irányult. Annak ellenére sem, hogy ellenfelei megpróbálták elvetemült, istentelen ateistának beállítani, ő maga istenhívőnek tartotta magát, és több vitairatot adott ki az ateizmus ellen. A korban sok más gondolkodóhoz hasonlóan azonban deista volt: nem hitt abban, hogy az isteni gondviselés egy kiválasztott népen vagy egyházon keresztül irányítja a történelem menetét.
Az esszé a vallási türelemről tartalmaz egy deista kiáltványt, “Imádság Istenhez” címmel, amit Voltaire “minden létező, minden világ és minden idők Istenéhez” címzett, hitet téve amellett, hogy Isten nem azt kívánja tőlünk, hogy dogmák és hagyományok nevében ellenségeskedjünk, hanem hogy türelmet és szeretetet tanúsítsunk egymás iránt.
“Két órába telt elítélni ezt az erényes családot, de kilenc évbe telt igazságot szolgáltatni nekik”
Voltaire kitartó érdekérvényesítő kampányát végül siker koronázta. A Traité sur la tolérance az egyik legismertebb és legnépszerűbb politikai pamfletté vált az egész évszázadban. Miközben az ancien régime a látszat szerint még az abszolút rendőrállam képét mutatta, de a színfalak mögött már megindult az erjedés. Amit az is mutatott, bár Voltaire műveit hivatalosan nem lehetett terjeszteni, de fű alatt még az állam legfőbb hivatalnokai és a versailles-i udvar legbefolyásosabb figurái is olvasták őket.
Így például Choiseul herceg, a kormány legbefolyásosabb tagja, aki hivatalosan szigorúan tiltotta Voltaire írását, magánemberként csodálatát fejezte ki iránta. Antoine de Sartine, Párizs volt rendőrfőnöke maga is terjesztette a művet a feketepiacon. Mme de Pompadour, a király szeretője, Voltaire ügyének lelkes támogatójává vált, és a királyt is befolyásolta. Az ügy hullámai nemzetközivé váltak. Frigyes porosz királyra, aki levelezett Voltaire-rel, és egy időre az udvarába is fogadta (a vendégeskedés balul sült el), nagy hatással volt az értekezés.
1763 márciusában a Királyi Tanács döntése értelmében a toulouse-i bíróságnak ki kellett adnia az ügy össze iratát. Az ügy felülvizsgálatát követően 1764. június 4-én a Királyi Tanács egyhangúlag úgy döntött, hogy megsemmisíti az ítéletet. “El sem tudod képzelni, mennyire fellelkesített a toulous-i ítélet eltörlése,” írta Voltaire egy barátjának. “Megzavarták a fanatikus bírákat, és a vádlottak ártatlanságát nyilvánosan elismerték. De mit tehetünk még? Vajon megfizettethetjük velük a kárt, költségeket kamatostul? Vajon beperelhetjük David de Beaudrigue-ot? Már látom, hogy jóval könnyebb megtörni egy embert, mint kárpótolni.”
Voltaire nem hagyott fel a küzdelemmel, csak éppen most már a család kárpótlását tűzte ki célul. A királyi udvarnál lobbizott, hogy az áldozatokat kárpótlásban részesítsék. És egyre inkább az egyedi ügyről a rendszer hibáira összpontosított: rendszerszintű változást akart elérni. Követelte, hogy tiltsák be Toulouse-ban azt az egyházi ünnepet, amely több ezer protestáns lemészárlására emlékezett meg egy körmenettel minden május 17-én.
1765. március 12-én, három évvel a kivégzés után, negyven rangidős törvényszéki képviselő (maîtres de requêtes) ajánlására a fellebviteli bíróság (Hôtel des Requêtes) poszthumusz rehabilitálta Jean Calas-t. 1765 áprilisában Calas özvegye és családja 39 ezer font kárpótlásban részesült XV. Lajos királytól. “Elfelejtem minden nyavalyámat, amikor a király nagylelkűségéről értesültem,” lelkendezett levelében Voltaire. “Újra fiatalnak és életerősnek érzem magam.”
A Calas-ügy mellett más hasonló ügyekben is aktivizálta magát. Így például Pierre-Paul Sirven ügyében, akit, Calas-hoz hasonlóan, a saját fia meggyilkolásával vádoltak 1762-ben, de aki még időben Genfbe utazott és megmenekült a kivégzéstől. Voltaire ismét egy politikai kiáltványt tett közzé az ügyben, amelyben rámutatott az eljárás elfogultságára és az ártatlan Sirven család szenvedéseire, akiket megfosztottak minden vagyonuktól. Nemzetközi adománygyűtjő kampányba fogott, hogy kárpótolja őket - olyan uralkodók is hozzájárultak ehhez, mint Frigyes porosz király és Nagy Katalin orosz cárnő. 1771. novemberében Voltaire teljes győzelmet aratott: a bíróság rehabilitálta Sirvent. “Két órába telt elítélni ezt az erényes családot, de kilenc évbe telt igazságot adni nekik,” kommentálta az ítéletet Voltaire.
Voltaire küzdelmei és győzelmei nagy szerepet játszottak az emberi jogokért folytatott mozgalom kialakulásában, és azóta is jogvédők generációi számára szolgálnak inspirációul.