Az emlékmű-vita résztvevői mintha elbeszélnének egymás mellett, nem közelednek az álláspontok. Van nácizás meg komcsizás, az indítékok és szándékok kölcsönös félreértése. És közben valahogy nem sikerül átvinni az üzenetet, hogy mi is a baj ezzel az emlékművel. Nem az a baj, hogy a kormány rasszista vagy antiszemita nézeteket próbálna legitimálni vele. Nem is az, hogy "rideg" és elbagatellizálja az áldozatok szenvedését. A kegyeletsértésnél többről van szó, a nemzeti önismeretről, amelynek hiánya nem csak néhány "zsidó néninek" fáj.
A miniszterelnöknek az angyalos-sasos emlékmű védelmében írott levele sokakban kiverte a biztosítékot: milyen alapon szól bele egy politikus a művészettörténészek dolgába? Nem az első eset a magyar történelemben, hogy politikus ilyen szerepzavarba kerül. 1911-ben nagy vitát váltott ki Tisza István miniszterelnök cikke, amelyben kikelt a Nyolcak modernista festőinek "beteg irányzata" ellen. Bár elismerte, hogy Tisza "az ország egyik legműveltebb embere", Ignotus a Nyugatban helyre tette azzal, hogy amikor politikus művészeti kérdésekben ítélkezik, az mindig veszélyt jelent a művészet szabadságára. Már akkor is jóval többről volt szó a művészet szabadságánál, és most sincs ez másként.
Egy ilyen emlékmű felállítása nem pusztán a művészettörténészekre tartozik. Emlékezetpolitikai döntés, amelyben politikusoknak is állást kell foglalniuk. Az ilyen viták akár termékenyítőleg is hathatnak a közéletre. Az igazi probléma az, hogy erre a vitára nem az emlékmű felállítása előtt, az (elmaradt) társadalmi egyeztetés során került sor. Most, amikor a teljesen rossz koncepciójú emlékmű már bele van betonozva a jövőnkbe, amikor rendőrök cipelték el a tiltakozókat, már nehezen tekinthető őszintének Orbánnak az a gesztusa, hogy "az olcsó politikai lökdösődés kocsmapultján" felülemelkedő párbeszédet kezdeményezzen. Ezzel már elkésett a hatalom.
Kétségkívül igaza van a miniszterelnöknek abban, hogy „német megszállás nélkül nincs deportálás, nincsenek marhavagonok, és nincsenek százezerszám elvesztett életek” sem. Téved azonban abban, hogy az áldozatok „egy keresztényellenes szellemi irányzatot megtestesítő diktatúra” áldozatai voltak, hiszen éppúgy áldozatai voltak egy lépten-nyomon kereszténységre hivatkozó rezsimnek is. A megszállásra nem minden állam és társadalom reagált úgy, mint a magyar. A keresztény-nemzeti államgépezet aktív közreműködése nélkül éppúgy nem kerülhetett volna sor ilyen mértékű tömegmészárlásra, mint a német megszállás nélkül.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az emlékmű nem „náci” emlékmű, és akik támogatják, azok sem nácik (az igazi nácik nem agresszorként tekintenek a birodalmi sasra). A kormánypárt képviselőinek a holokauszt mint történeti esemény létét, szörnyűségét eszük ágában sincsen tagadni. Felháborodottan – és jogosan - ki is kérik maguknak az ilyen vádakat. Még csak azt sem tagadják, hogy a magyar állam képviselői kollaboráltak a németekkel. A tömegmészárlást azonban alapvetően egy idegen hatalom beavatkozásának tekintik. Nem hajlandóak elismerni, hogy ami történt, az éppen úgy a keresztény magyar állam ezeréves organikus fejlődési pályájának egyik, még ha nem is szükségszerű állomása.
Ez az emlékmű éppen ezért a nemzeti önámítás emlékműve. Annak az Alaptörvényben is kifejezésre juttatott doktrínának a művészeti kifejeződése, amely szerint az ezeréves keresztény állammal való jogfolytonosság a német megszállással megszakadt, majd 2010 után állt helyre. Az emlékmű tudatosan vállalja a millenniumi emlékművön is megjelenő Gábriel szobor örökségét (ami akkoriban szintén hozzájárult a nemzeti önámításhoz, de ez egy másik cikk témája lehet). A magyar államot szakrális hatalomként fogja fel, amely Szent Istvántól ered. Ő a legenda szerint álmában Gábriel arkangyalt pillantotta meg, a koronával az egyik, egy kettős kereszttel a másik kezében. A hivatalos narratíva szerint a keresztény magyar állam belső, organikus fejlődése alapvetően jó irányba haladt, a történelmi tragédiákért mindig valamilyen külső, idegen behatás volt a felelős.
Csakhogy a történeti dokumentumok szerint a Horthy-rendszer kir. államgépezete zavartalanul, ugyanabban a mederben működött tovább a német megszállás után. Ezeréves olajozottsággal. Kényelmetlen szembenézni a gonosz banalitásával, amely abban nyilvánult meg, ahogyan a törvényességre minden esetben pedánsan ügyelő magyar keresztény államhivatalnokok kifosztották és marhavagonba rakták zsidó felebarátaikat. Kényelmetlen szembenézni azzal, hogy egy állítólag keresztény értékekre épülő társadalom szolidaritása ilyen látványos kudarcot vallott, hogy 1919 után a származási alapú kirekesztést a keresztény egyházak buzgón támogatták. Hogy a szabad sajtó, az erős civil társadalom, a valódi parlamenti demokrácia hiánya, az államközpontú, tekintélyelvű kormányzás, az alattvalókat nevelő, a társadalmi leszakadást konzerváló oktatási rendszer mind-mind hozzájárult ahhoz, ami történt.
Tévednek azok, akik szerint az egész emlékmű-ügy csak egy balliberális hiszti (még ha a politika rá is telepedett mindkét oldalról). Tévednek azok is, akik csak azért bírálják ezt az emlékművet, mert az néhány „zsidó néni” érzékenységét bántja. A valódi szembenézés jóval messzebbre visz annál, mint hogy szörnyülködünk a marhavagonokon, a gázkamrákon, és együtt érzünk a túlélők leszármazottaival. Olyan kérdések feszegetését jelenti, amelyek a többség és a mindenkori kisebbség viszonyáról, a hatalom sötét oldaláról mondanak el számunkra valami fontosat és ijesztőt. Arról, hogy az egyén néha csak úgy képes ember maradni, ha törvényt szeg és szembeszáll tekintéllyel, hagyománnyal és hatalommal. Márpedig a jelenlegi kormány mindent megtesz azért, hogy a társadalmi élet minél nagyobb szeletét vonja az államhatalom közvetlen irányítása alá, és ennek igazolását szolgálja az ezeréves keresztény állam kultuszának felélesztése.