Emlékezzünk az Első Köztársaságra

Bár Magyarország államformája formálisan még mindig köztársaság, 2010 óta sokan beszélnek a Harmadik Köztársaság bukásáról. Napjaink ellenzéki tüntetéseinek szónokai előszeretettel fejezik be beszédeiket az „Éljen a köztársaság!” fordulattal. A köztársasági hagyományt, amelyen elvileg mindkét oldal osztozik, a jobboldal tudatosan háttérbe szorítja, a baloldal pedig eddig csak a retorika szintjén vette elő. Alig maroknyian emlékeznek meg ma, november 16-án arról, hogy 1918-ban ezen a napon kiáltották ki az első független és demokratikus magyar köztársaságot.

1918. november 16-án kétszázezresre becsült tömeg gyűlt össze a parlament előtt, hogy megünnepelje a köztársaság kikiáltását. A gyűlés előtt a régi, 1910-ben megválasztott parlament utolsó ülését tartotta, és feloszlatta magát. A parlament előtt Hock János katolikus pap terjesztette be azt a néphatározatot, amely kimondta a független, demokratikus köztársaság kikiáltását. Bemutatták a köztársaság első zászlaját, középen Kossuth Lajos képével, ezzel hangsúlyozva az 1848-49-es szabadságharccal való folytonosságot. A helyszínen tartózkodó Szirmay György 48-as honvédtiszt sírva fakadt a meghatottságtól: egy életen át várt arra, hogy Magyarország kivívja függetlenségét a Habsburgoktól.


Ez a nap nem kizárólag, sőt, nem is elsősorban az államforma megváltoztatása miatt volt jelentős. A köztársaság első kormányának vezetői, Károlyi Mihály és Jászi Oszkár sokáig a királyság fenntartásában gondolkodtak, de végül meghajoltak a nemzetközi trendek (ekkorra már a Monarchia több országa, így Ausztria is kikiáltotta a köztársaságot) és a népkarat (rengeteg cikk, felirat, tüntetés tűzte ki zászlójára a köztársaság jelszavát) előtt. Az igazi jelentősége ennek a napnak az, hogy Magyarország először csatlakozott a független és demokratikus európai országok táborához - hogy ezt nem alkotmányos királyságként, hanem köztársaságként tette meg, már csak hab a tortán.


Az első néphatározat először deklarálta Magyarországon a politikai szabadságjogokat: az általános, egyenlő, titkos, nőkre is kiterejedő választójogot, a sajtószabadságot, az egyesülési és gyülekezési szabadságot. Az első köztársaság tehát nem pusztán a többség zsarnoksága volt, hanem olyan rendszert akart teremteni, ahol a kisebbség jogai is védelemben részesülnek. Bár a II. világháború után a „népköztársaság” és a „népi demokrácia” kifejezések lejáratódtak, ebben az időszakban a népköztársaság elnevezés még teljesen más tartalommal bírt, éppen a polgári demokratikus köztársaság (többpártrendszer, pluralizmus) megkülönböztetőjele volt a szocialista tanácsköztársasággal szemben, amelynek kikiáltását ugyanezen a napon szórólapokon követelték a kommunisták. Az Első Köztársaságot hangsúlyos szociális tartalommal is megtöltötték alapítói, zászlajára tűzték az esélyegyenlőséget és a társadalmi szolidaritást, például az Európában a legigazságtalanabbak közé tartozó földbirtokrendszer átalakítását. Víziójuk messze állt attól a neoliberális paradigmától, amely a szabad piac mindenhatóságának rendeli alá a társadalmat.   

A köztársaság kikiáltását a korabeli filmhíradó is megörökítette, képsorai alapján még napjaink tömegbecslési manipulációkban edzett emberének is meg kell állapítania: elképesztően hatalmas tömeg gyűlt össze a parlament előtt. Ebben a tömegben a magyar társadalom szinte minden rétege képviseltette magát, a levitézlett főnemességtől a nagypolgárságon át egészen a külvárosi gyárak munkásaiig és a kendős parasztnénikig. Ez a széleskörű társadalmi támogatás az októberi végi napokban az ország irányítását átvevő Nemzeti Tanács irányában is megnyilvánult, amelynek gyakorlatilag az ország minden rétege és csoportja sietett hűségnyilatkozatot tenni. Távol állt a valóságtól a Horthy-rendszer antiszemita kurzusírójának, Tormay Cécile-nek az ítélete, aki szerint "Károlyi forradalmát majdnem kizárólag zsidók csinálták." Valójában 1918 őszén szinte az egész, a háború borzalmaiból ocsúdó magyar társadalom felsorakozott a köztársaság mellett.

Jászi és Károlyi keserűen jegyzik meg későbbi visszaemlékezéseikben, hogy éppen azok a politikusok, katonatisztek, arisztokraták és főpapok tették le a legzajosabb hűségnyilatkozatokat, akik később a Horthy-rendszer idején a forradalmat tették meg bűnbaknak mindenért. Az egyik legradikálisabb forradalmár Friedrich István volt. Októberben ő vezette a rendőrök ellen a tömeget az ún. „Lánchídi-csatában”, valószínűleg szerepe volt a Tisza-gyilkosságban is, és november elején ő sürgette legjobban a radikális, köztársaságpárti politikai lépések megtételére a jóval óvatosabb Károlyit. A történelem fintora, hogy 1919-ben ugyanez a Friedrich István alapította meg az első ellenforradalmi kormányt, és mindent megtett azért, hogy az őszirózsás forradalom emlékét befeketítse.

A köztársaság kikiáltását követő vészterhes események miatt könnyű volt meghonosítani a német eredetű abszurd tőrdöfés-elméletet Magyarországon, amely a háborús katasztrófáért és a vereség következményeiért a felelősséget az országot háborúba vivő elitről az azt leváltó demokratikus elitre helyezte át. A post hoc ergo propter hoc (utána, tehát miatta) logikai hiba makacsul él a köztudatban, hiába próbálnak a történészek tiszta vizet önteni a pohárba már évtizedek óta.  

Tény, hogy az első köztársaság kormánya sok hibát követett el. Károlyi elmulasztotta például a választások kiírását, amely megerősíthette volna a köztársaság legitimitását. Azért döntött így, mert még mindig hitt az ország területi integritásának helyreállításában, és nem akart olyan választást, amely a csonka-Magyarország területén zajlik. Nem hajtották végre időben a földosztást sem, amely szintén megnövelhette volna a köztársaság legtimitását. Károlyi ezenkívül nem látta be időben, hogy az Antant már eldöntötte Magyarország feldarabolását, antantbarát külpolitikája kudarcot vallott. Ez volt a három legfontosabb hibája – ezek a hibák azonban messze állnak a hazaárulástól. Illúziókat táplált ugyan, de ez politikai ellenfeleiről is elmondható. Az egyik legnagyobb illúzió az volt és még mindig az, hogy a történelmi Magyarország feldarabolása elkerülhető lett volna.   

Az Első Köztársaság kikiáltásának megítélését nem szabad összekötni a Károlyi-kormány teljesítményének megítélésével, mint ahogy a II. vagy a III. köztársaság kikiáltásáét az azt követő kormányok teljesítményével. A Tanácsköztársaság kikiáltása éppannyira nem volt szükségszerű következménye az Első Köztársaság kikiáltásának, mint ahogy Trianon sem. November 16-án van ünnepelnivalónk, ha a független és demokratikus Magyarország hívei vagyunk, ha tiszteljük a szabadságjogokat és ha szolidaritást vállalunk a szegényekkel. 1918 hasonlóan fontos történelmi állomása a modern, szabad Magyarországért folytatott küzdelmeknek, mint 1848, 1946, 1956 vagy 1989. Egy emléknapot legalább megérdemelne, mint Ausztriában, amely szintén a világháború vesztese volt, mégis megemlékezik az első köztársaság kikiáltásáról.