Patkányok. Nem kevesebb, mint hatszor szerepel ez a szókép Bayer Zsolt legutóbbi publicisztikájában. Csak a szokásos. Már felháborodni sem háborodunk fel. Legyintünk. Megszoktuk már a dehumanizáló metafórákat. Szerves és szalonképes részévé vált a közbeszédnek, hogy rangos napilapok publicistái emberekre kártevőkként hivatkoznak. Miért van ez így, és jól van ez így?
Magyarországon nagy hagyományai vannak a dehumanizáló szóképeknek. Az 1920-as évek elején a Horthy-rendszer egyik kurzusírója, Tormay Cécile a Bujdosókönyv című antiszemita naplójegyzetében "patkányforradalomként" aposztrofálta az 1918-as forradalmat, és érzékletesen írja le, hogyan "tépték le a kanálisrácsokat" a patkányok, avagy a "kócos görbelábúak" - tehát a zsidók, akiket úgy en bloc azonosít a szocialista és liberális mozgalmakkal. Tormay-nak a jelenlegi hatalom szobrot emeltetett Budapesten, kultuszát tudatosan élesztgetik, és elsősorban nem a korai, valódi szépirodalmi értéket képviselő novellái, hanem a világnézete és a politikai tevékenysége miatt, amelyek éppen a Bujdosókönyvhöz hasonló írásaiban nyilvánulnak meg leginkább.
Hasonló a helyzet Wass Alberttel, akinek a A patkányok honfoglalása című írása ma igen népszerű a magyar jobboldalon. A történet arról szól, hogyan foglalják el szépen fokozatosan az alattomos patkányok az embertől a házát (nota bene, nagy a hasonlóság George Orwell Állatfarmjával, ahol azonban a hatalmat nem egy élősködő kisebbség, hanem az állatok közössége veszi át forradalmi úton, és csak később sajátítják ki a disznók). "Nem leszünk a rabszolgái tovább!" - visítja a novellában a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről. "Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat." Sokan azzal védik Wasst, hogy ő nem a zsidóság allegóriájának szánta a patkányokat, "csak" a baloldali mozgalmakénak. Az, hogy az írást 1944-ben a kolozsvári gettó felszámolása idején jelentette meg az Ellenzék című szélsőjobboldali lapban, nem túlságosan kedvez ennek az értelmezésnek. De a lényeg nem is ez: hanem az, hogy Wass a társadalom egy csoportját idegen, élősködő, értéket nem termelő, kártevő szubhumán elemként ábrázolta. És ez bizony közös Tormay, Wass és Bayer írásaiban. Még akkor is, ha Bayer nem a zsidókra, még csak nem is általában a baloldaliakra, hanem "csupán" a baloldali-liberális újságírókra vonatkoztatta a patkányozását.
David Livington Smith, a University of New England kognitív tudományok és evolúciós pszichológia tanszékének alapítója a "Kevesebb, mint ember" (Less Than Human) című könyvében a dehumanizáció gyökereivel foglalkozik. A dehumanizáció Smith szerint nem más, mint visszafojtott agresszió. "Akkor jelentkezik, ha ártani akarunk embertársaink egy csoportjának, de ezt bizonyos gátlások megakadályozzák," írja. "A dehumanizáció egy módszer arra, hogy megszabaduljunk ezektől a gátlásoktól." Mint ilyen, nem kapcsolódik konkrét kultúrához, valláshoz vagy világnézethez, végigkíséri az emberi civilizáció történetét a fáraók korától a gulágon és a holokauszton keresztül a délszláv és ruandai tömegmészárlásokig. Könyvében bemutatja, hogy a dehumanizáció különféle történelmi kontextusban ismétlődő metafórái - zsidó patkányok, kulák tetvek, néger majmok, tuszi csótányok - fontos szerepet játszottak a háborúk, rabszolgaság és tömeggyilkosságok legitimálásában.
Smith szerint az emberek kognitív szempontból úgy vannak felépítve, hogy hajlamosak csoportokra osztani embertársaikat abban a hitben, hogy a nyilvánvaló hasonló külső tulajdonságjegyek ellenére a más csoportba tartozó emberek eltérő, szubhumán esszenciával rendelkeznek. Így hiába viselik a közös emberi fajhoz való tartozás ismertetőjegyeit, belső lényegük szerint állatok, tisztátalanok és gusztustalanok. Ez gyakran vígan megfér az emberi jogok általános eszméjével: Thomas Jefferson például hitt az emberek elidegeníthetetlen jogaiban, de ez nem akadályozta meg abban, hogy rabszolgákat tartson, hiszen az afrikaiakat nem tartotta valódi embernek.
Bayer publicisztikájának célja jóval több annál, mint hogy bebizonyítsa olvasóinak, hogy az általa célba vett "balliberálisok" (vagy éppen cigányok, migránsok stb.) helytelenül értelmezik a valóságot, rossz értékekbe vetik hitüket vagy helytelenül cselekszenek. Ő arról akarja meggyőzni olvasóit, hogy az általa ellenségnek tartott csoportok azért nem képesek jól látni a világot, azért nem képesek helyesen cselekedni, mert alapvetően más szubsztanciából vannak gyúrva, mint ők. Nem emberek - patkányok, sakálok, vadállatok. Velejükig romlottak, lelketlenek, kárt akarnak tenni. Kártevők. A kártevőket pedig nem meggyőzni kell, hanem legyőzni és kiirtani. A dehumanizáló közbeszéd célja, hogy az empátiának még a csíráját is kiirtsa az ellenségként definiált csoporttal szemben.
Ne legyenek illúzióink: a baloldalon éppen olyan könnyű beleesni a dehumanizálás csapdájába, mint a jobboldalon. Ezt nem csak közösségi média kommentelői bizonyítják napról napra, de politikusok is. Szanyi Tibor például a Gój-motoros botrány kapcsán szintén beszélt "patkányújságírásról". Richard Rorty amerikai filozófus joggal mutat rá, hogy a dehumanizálás nem az irracionalitásról és a tudatlanságról szól, mint ahogy azt Platón és Kant nyomán sokan gondolják. Az embertelenségnek is megvan a maga racionalitása. Még azt sem mondhatuk, hogy a dehumanizálókból hiányzik az együttérzés képessége, hiszen a dehumanizálás gyakran éppenhogy szentimentális történeteken alapszik (vö. Solymosi Eszter) - a mi csoportunkhoz tartozó személlyel való együttérzés gyakran a másik csoporthoz tartozó ember dehumanizálásához vezethet.
Tegyük a szívünkre a kezünket: vajon hányszor kiáltottunk fel magunkban vagy éppen elvbarátaink körében, amikor egy számunkra különösen visszataszító közéleti szereplő viselt dolgain felháborodtunk: "Micsoda egy undorító féreg!" Smithnek igaza van abban, hogy a dehumanizálásra való hajlam sajnos kultúráktól független, mélységesen emberi dolog. Mély húrokat pendít, visszhangot kelt másokban, és pont ezért annyira veszélyes. Ha teljesen kiirtani magunkból nem is tudjuk, a kifejeződését ellenőrzésünk alatt tarthatjuk. Más magunkban dühöngeni, más társaságban beszélni és megint más az ország nyilvánossága előtt indulatosan megbélyegezni embereket és embercsoportokat. Szerencsére van valami, ami éppen olyan mélyen emberi, mint a dehumanizálásra való hajlam: az empátia képessége. Az empátia, ami jóval több a saját csoportunkhoz tartozó emberekhez fűződő szimpátiánál. Az empátia azonban, mint minden képesség, fejlesztésre szorul. Hosszú távon a dehumanizálás ellenszere csak az lehet, ha a nevelési és oktatási rendszerünk kulcsává tesszük ennek a képességnek a tudatos és szisztematikus fejlesztését.