A Végső Megoldás egyik fő kidolgozója és végrehajtója, Adolf Eichmann a magyarországi zsidók haláltáborokba hurcolását tartotta a zsidók kiirtására irányuló német terv – és saját karrierje - legnagyobb sikerének, míg a dán zsidók deportálását egyértelműen kudarcnak minősítette.
A dán zsidóknak ugyanis mindössze 1 százalékát sikerült haláltáborokba deportálni, a többiek Svédországba menekültek. Vajon mi magyarázza ezt a különbséget? Vannak olyan körülmények, amelyek kézenfekvő magyarázatnak tűnnek: a dán zsidóság létszáma jóval kisebb volt, a németek szemében a dánok felsőbbrendű árja nép voltak, akikkel kesztyűs kézzel bántak, ezenkívül Dániához közel volt a semleges Svédország, egérutat nyújtva a zsidóknak. Ez azonban önmagában még nem kielégítő válasz. Bo Lidegaard dán történész új könyve, a Honfitárs (Countryman), bemutatja, hogy milyen nagy szerepet játszott a dán zsidók megmenekülésében a dán állam ellenállása és a társadalom szolidaritása. Ez kíméletlen szembenézésre késztet minket, magyarokat azzal a történelmi felelősséggel, amit az akkori magyar állam és társadalom viselt a magyarországi zsidóság pusztulásáért, és amely felelősséget ma megpróbálnak kizárólag a német megszállókra hárítani.
A háború után Horthy előszeretettel hivatkozott arra, hogy a magyarországi zsidók kiirtásáért a felelősség a német megszállókat terheli, ő a szűk lehetőségein belül mindent megtett a zsidók megmentéséért. Hogy mennyire nem tett meg mindent, azt éppen a korabeli dán döntéshozók példáján mérhetjük le. Miután Dániát 1940-ben megszállták a németek, a dán kormány a helyén maradt, hogy megőrizze a dán demokrácia és szuverenitás maradékát. A német hatóságokkal való kooperáció azonban nem jelentett kollaborációt. A dánok nem léptek hadba a nácik oldalán, csupán az önkéntesek toborzását engedélyezték a németeknek. Hermann Göring Reichsmarschall felhívta a Berlinbe látogató Scavenius dán külügyminiszter figyelmét arra, hogy a dánoknak is hamarosan meg kell oldaniuk a “zsidókérdést”. Scavenius azt felelte neki, hogy Dániában nincs zsidókérdés. A dán diplomácia nyilvánvalóvá tette, hogy amennyiben a németek megpróbálkoznak a zsidók deportálásával, a dán kormány azonnal felmondja az együttműködést és a továbbiakban a németeknek saját kezükbe kell venniük az ország irányítását, ami jóval több katonát és erőforrást igényelt volna a háborúban kimerült Harmadik Birodalomtól. A németek ezért a zsidók deportálására már csak azután szánták el magukat, hogy a dán kormány a németek túlzó követelései miatt 1943-ban lemondott. Horthy ezzel szemben soha nem tagadta a zsidókérdés létezését, sőt, arra hivatkozott a Führer előtt, hogy ő volt az egyik első, aki a zsidóság visszaszorításáról intézkedett, és csak a zsidókérdés megoldásának náci módszereit kifogásolta. Sem ő, sem a magyar kormány nem tette függővé a németekkel való együttműködést a zsidó polgárainak sorsától – a deportálások leállítására csak a széleskörű nemzetközi tiltakozás hatására tett határozott lépéseket, miután már több százezer zsidót elhurcoltak és meggyilkoltak.
Scavenius és Hitler Hitler és Horthy
1941. szeptember 10-én, hónapokkal Dánia német megszállása után Staunig dán miniszterelnök egy magánbeszélgetés során a következő kérdéssel fordult X. Keresztély uralkodóhoz: “Felség, mit teszünk akkor, ha a németek a mi zsidóinkat is kötelezik arra, hogy viseljék a sárga csillagot?” “Ebben az esetben mindannyiunknak sárga csillagot kell viselnünk,” hangzott a király határozott válasza. Ez a párbeszéd a valóságban is megtörtént, az azonban már a legendák kategóriájába tartozik, hogy a király sárga csillagot tűzött a zubbonyára, és úgy lovagolt körbe a megszállt fővárosban. A valóságban a király soha nem tűzte ki a sárga csillagot, hiszen nem is volt rá szüksége, mutat rá Lidegaard. A németek ugyanis soha nem hoztak ilyen rendeletet Dániában, félve attól, hogy a dánok fellázadnak. Dániában a dán zsidókat elsősorban dán honfitársként tartották számon, és csak másodsorban zsidóként, ezért a zsidó polgárokon esett sérelmeket minden polgár a sajátjának érezte.
Dániában a megszálló németek egy olyan országot találtak, ahol erős a társadalmi szolidaritás és a polgárok demokratikus öntudata, ahol a hatóságok kooperáltak ugyan a megszállókkal a vérontás elkerülése végett, de nem voltak hajlandóak közreműködni a saját polgáraik legyilkolásában. A kis skandináv ország politikai elitje már hosszú évek óta tisztában volt azzal, hogy nem képes komoly katonai ellenállást tanúsítani a Harmadik Birodalom hódító törekvéseivel szemben. A hiábavaló fegyveres ellenállás helyett inkább más eszközökkel vették fel a harcot a nácizmus rohamosan terjedő kórságával: megpróbálták immunizálni vele szemben a lakosságot. A nemzeti összetartozást, a hazafiságot a 30-as évek szociáldemokrata és jobboldali kormányai egyaránt tudatosan összekötötték a demokrácia és a törvény előtti egyenlőség eszméjével. Az egymással egyébként versengő politikai pártok között konszenzus alakult ki abban a kérdésben, hogy a “mi, dánok” magába foglalja a zsidókat is, aki pedig ezt megkérdőjelezi, azt nem tartották szalonképesnek. Nyilvánvalóvá tették a nép számára, hogy a nemzeti megmaradás egyedüli útja az, ha a náci eszmék térhódításával az európai demokráciák alapértékeit állítják szembe. Ez a stratégia meglepően hatékonynak bizonyult. A dán nácik támogatottsága olyan alacsony volt (a megszállás alatt rendezett választásokon is csak alig 2%-ot szereztek), hogy a németek nem is gondolhattak arra, hogy képesek lennének kollaboráns kormányt alakítani belőlük.
Adolf Eichmann Obersturmbannführer 1960-ben a Life magazin által publikált interjúban ezt mondta: "Dánia nagyobb nehézségeket okozott nekünk, mint bármelyik másik nemzet. A király felszólalt a zsidók érdekében, és a többségük megmenekült." Magyarországon ellenben Eichmann megdöbbent a helyi hatóságok túlbuzgóságán.
A németek a zsidó újév napjára, október elsejére időzítették a deportálásokat, mivel arra számítottak, hogy ekkor az összes zsidó az otthonában fog tartózkodni, így könnyen begyűjthetik őket. A terv azonban már napokkal előbb kiszivárgott, a dán politikusok figyelmeztették a zsidó főrabbit, aki felszólította az egész zsidó közösséget, hogy meneküljön. Lidegaard részletesen leírja a zsidó Hannover-család megmenekülésének kalandos történetét a családfő, Poul Hannover naplója alapján. A családot nemzsidó polgárok, sőt, a dán hatóságok is folyamatosan segítették, így végül Svédországba menekültek. Rajtuk kívül még több mint 7000 zsidó honfitársuk szelte át a tengert. Ennyi ember titokban történő kimenekítése bizony nehéz logisztikai feladat, amelyhez nagyon sok ember beavatása és asszisztálása szükséges. Mégis, az egész központi szervezés nélkül, spontán módon történik, puszta honfitársi szolidaritásból, és ami még fontosabb: alig van arra példa, hogy valaki árulóvá lett volna. Vannak ugyan elszigetelt példák a gyávaságra és árulásra is, de ezek kivételnek számítanak. Leni Yahil, a dán holokauszt egyik történetírója szerint, aki számos interjút készített a túlélőkkel, még a kórházak, iskolák és templomok is nyitott kapukkal fogadták és rejtették el a menekülteket útjuk során. A tengeren való átkelést pedig a dán parti őrség aktívan segítette. A király, az összes politikai párt és az egyház is megszólalt a zsidók érdekében. “A dán társadalom mobilizálta magát, hogy megvédje azokat az értékeket, amelyeken alapult,” írja Lidegaard. Hiába érkezett Dániába maga a “mester”, Adolf Eichmann: hamarosan belátta, hogy ő sem tud tenni semmit. Hannah Arendt az Eichmann-perről szóló híres írásában pont azt tartja a legérdekesebbnek a dán példában, hogy mennyire másként viselkedtek ott a nácik: “Ez az egyetlen ismert eset, amikor a nácik a helyi lakosság ellenállásával találkoztak, és úgy tűnik, hogy ez megváltoztatta a hozzáállását azoknak, akik ki voltak neki téve.”
Dán zsidók megérkeznek Svédországba
Magyarországon a történelmi egyházak az antiszemita közbeszéd letéteményesei közé tartoztak, vezetőik aktívan támogatták a zsidóellenes törvényeket. Jellemző, hogy Serédi Jusztinián esztergomi érsek írt ugyan (egy egyébként antiszemita hangvételű) pásztorlevelet a deportálások ellen, de amikor ígéretet kapott arra, hogy a megkeresztelt zsidókat különválasztják a többitől, eltekintett annak a felolvastatásától a templomokban. Hasonló folyamat játszódott le a magyarországi református egyházban is. Csupán néhány egyházi vezető vette a bátorságot, hogy a szószékről is elítélje az embertelenséget. Ezzel szemben a dán államegyház kezdettől élesen tiltakozott a deportálások ellen – és nem csak a kikeresztelkedettek, hanem minden zsidó deportálását elítélte. A pásztorlevelet itt minden templomban felolvasták a híveknek.
A dán állam még annak a 450 zsidónak az érdekképviseletével sem hagyott fel, akiket deportáltak: elérték, hogy ne megsemmisítő táborokba szállítsák őket, hanem Theresienstadtba. Ide a dán zsidóknak segélycsomagokat is küldtek. A háború végét így 400 deportált dán zsidó élte túl. A földalatti dán ellenállásnak arra is volt gondja, hogy kimenekítse és megőrizze a zsidó közösség kulturális örökségének tárgyait, például a tóratekercseket. Amikor a dán zsidók a háború után hazatértek, otthonaikat nagyrészt érintetlenül találták, egyes esetben még a lakbért és a számlákat is kifizették utánuk a szomszédaik! Mennyire más volt a zsidók tapasztalata Magyarországon, ahol ingó és ingatlan vagyonuktól még a deportálás előtt megfosztotta őket az állam. Nehéz leküzdeni az undort attól a levéltári források által gazdagon dokumentált, mohó és szemérmetlen hullarablói buzgalomtól, ami akkoriban átjárta a magyar társadalmat a polgármestertől a mezei csendőrig. Azon felül, hogy a saját deportálásukat is a zsidókkal fizettették ki, az sem volt ritka, hogy a már elhurcolt emberekkel szemben is kárigényt jelentettek be (például mert nem fizették be a villanyszámlát). Mielőtt elhagyták az országot, még testüregmotozást is végeztek a zsidókon, hogy “ne károsítsák meg a nemzeti vagyont”.
Az általuk megszállt Magyarországon a nácik egy olyan társadalomra találtak, amit a “mi” és az “ők” csoportjára osztott ketté az évtizedek óta hivatalos állami ideológia szintjére lépett antiszemitizmus. A “mi”, ami elsősorban a keresztény középosztályt és az arisztokráciát jelölte, származási alapon meghatározott zárt egységet képezett az “ők”, a szintén származási alapon meghatározott zsidók kisebbségével szemben. A német megszállókkal is több közösséget éreztek, mint saját zsidó honfitársaikkal. Az etnikai-törzsi tudaton felülemelkedő hazafiság, honpolgárság eszméje csupán egy szűk európéer értelmiségi elit körében tudott meggyökeresedni. A származási alapon történő rendszerszerű diszkrimináció az egész Horthy-korszakra rányomja a bélyegét, még a viszonylag liberálisabb Bethlen-korszakra is. Az antidemokrata politikai elit uralma a szabadságjogok megnyirbálásán és a társadalmi egyenlőtlenségek konzerválásán alapult. Polgári öntudat helyett inkább az alattvalói mentalitás volt jellemző, ami különösen kedvezett annak, amit Hannah Arendt a “gonosz banalitásának” nevezett.
Vajon megmenthető lett volna a magyar zsidóság jelentős része, ha a magyar állam és társadalom a dánokhoz hasonlóan viselkedik? Erre a kérdésre nehéz válaszolni. Tény, hogy az ország geopolitikai helyzete és a zsidóság nagy számaránya eleve kizárt volna egy olyan nagyszabású menekülési projektet, mint Dániában. Helyesen állapítja meg Michel Ignatieff a New Republic c. folyóiratban megjelent recenziójában, hogy Lidegaard által leírt menekülés csak egy komplex történelmi-társadalmi kontextusban valósulhatott meg. De éppen a magyarországi és a dán fejlődési pálya, a társadalmi kontextus, az attitűdök és a kiindulópontok különbözősége az, ami a leginkább lesújtó képet adja számunkra a Horthy-rendszerről, amelynek egész zsákutcás politikai fejlődési pályája arra predesztinálta Magyarországot, hogy lelkesen együttműködjön a Végső Megoldás végrehajtásában. Lidegaardnak tökéletesen igaza van abban, hogy a náci tervek eredményes végrehajtásához elengedhetetlen volt a megszállt állam és a társadalom aktív közreműködése. És a dán példa megerősíti Ungváry Krisztián történész azon feltevését is, hogy a németek kevesebb zsidó deportálásával is megelégedtek volna, ha ellenállással és nem kollaborációval találkoznak. Az a szomorú igazság, hogy Magyarországon a zsidótlanítást buzgón végrehajtó bürokraták, a bujkálókat feljelentők, a zsidó vagyonra keselyűként lecsapók és a kárörvendő vállvonogatók tengerében alig akadtak olyanok, akik igaz emberként viselkedtek. Kollektív bűnösség nem terheli a magyar népet. Míg azonban a dán társadalom a morális helytállás felemelő példájaként emlékezhet ezekre a vészterhes időkre, a magyar társadalomnak az erkölcsi kudarc szégyenteljes emlékével kell szembenéznie. Ez nem könnyű, de nem az önáltatás, hanem csakis az őszinte nemzeti önismeret vezethet el minket a magasabb rendű honfitársi összetartás felé, amire a dánok méltán büszkék.