Vajon hogyan látja a demokrácia jövőjét és Orbán Viktor illiberális rendszerét a Cambridge-i Egyetem politológia tanszékének vezetője? Nemrég megjelent könyvéből kiderül.
A legutóbbi, a demokrácia válságáról szóló írásomban említettem David Runciman új, akkor még megjelenés előtt álló, "Hogyan lesz vége a demokráciának" című könyvét. Azóta sikerült elolvasnom, és elég érdekes és közérthető ahhoz, hogy egy külön posztot szenteljek neki. A Cambridge-i Egyetem politológia professzora keményen szembemegy mindazokkal, akik a 20. század démonjainak ébredésétől tartanak, és Trump megválasztásában a fasizmus kialakulásának előjelét látják. Runciman szerint a demokrácia valóban válságban van - de ez a válság nem ugyanaz, mint a 20. századi válság.
Ha 20. század eleji a demokrácia ifjúkori válsága volt, akkor a mostani a középkorúakra jellemző életválság (amit idehaza szoktunk kapuzárási pániknak is nevezni). Trump megválasztása nem jelent egzisztenciális fenyegetést a demokráciára nézve. Olyan, mint amikor a 50 éves apuka megveszi a menő motort, mert újra kamasznak érzi magát. Trump ez a motorbicikli. Nem olyan veszélyes, mint amikor a 17 éves vett magának motort, hogy száguldozzon vele, de azért válságtünet. Jobb esetben a motor bekerül a garázsba, és legnagyobb kára az értelmetlen pénzkidobás lesz. Rosszabb esetben persze vezethet komoly balesethez vagy anyagi csődhöz.
Runciman professzor szerint a demokrácia jelenlegi időskori válsága három szempontból is más, mint a fiatalkori válsága volt. Először is, a politikai erőszak a társadalom margójára szorult és nem játszik már olyan nagy szerepet, mint régen. Másodszor, a katasztrófa közelsége korábban cselekvésre ösztönzött, ma azonban megbénít bennünket. Harmadszor, az információs technológiák teljesen megváltoztatták a demokrácia működését.
A könyv a demokrácia halálának négy lehetséges forgatókönyvét veszi górcső alá. Az első forgatókönyv az erőszakos politikai puccs, a második valamilyen katasztrófa, a harmadik a technológiai elfajzás, a negyedik, hogy valami jobbat találnak ki a demokrácia helyett. Runciman szerint a történelem nem ismétli önmagát, a 20. század jó öreg katonai puccsai, összeesküvései nem jelentenek komoly fenyegetést a már megszilárdult demokráciák számára. Görögország példáján mutatja be azt, hogy míg az 1960-as években a CIA által szervezett katonai puccsal döntötték meg a demokráciát, addig a 2010-as években a demokráciát teljesen más veszély fenyegette. A nemzetközi pénzügyi hatalmak, a Troika gyakorlatilag megfosztották a demokratikus intézményeket a hatalmuktól, és ebben nem volt semmiféle titkos összeesküvés. Minden a tehetetlenül figyelő nyilvánosság előtt történt, nem voltak tankok az utcán és az emberek tüntethettek a parlament előtt.
Ami a közelgő apokalipszis vízióját illeti, valójában az emberiség elvesztette az érdeklődését: míg a hidegháborús időszakban a nuklerális katasztrófa egységbe kovácsolta a demokrácia híveit, a klímaváltozás veszélye ma már inkább szétforgácsolja vagy megbénítja őket. Az összeesküvés-elméletek virágzanak mindkét oldalon, a klímaváltozást tagadók manapság éppúgy a demokrácia megmentésére hivatkoznak a globalista elitektől, mint a környezetvédők. Eközben a klímaválság már érezteti a hatását, de a jóléti társadalmak polgárai számára még mindig csupán távoli, megfoghatatlan veszély (nem olyan, mint a Holnapután című filmben).
Hasonló a helyzet az új technológia és az új technokrácia kihívásaival. Az információ és tudás áramlása egyre inkább kicsúszik a demokratikus intézmények ellenőrzése alól. A közélet egyre nagyobb szegleteit monopolizáló nagyvállalatok (pl. Facebook, Google) valójában nem érdekeltek a demokrácia radikális lebontásában, de mégis, lépésről lépésre nagyobb ellenőrzést gyakorolnak az életünk felett.
Runciman szerint Zuckerberg nagyobb fenyegetés a demokráciára, mint Trump, még ha az előbbinek nem is áll szándékában lerombolni a demokráciát. Korunk nagy félreértése, hogy mindenki valamiféle hirtelen bekövetkező, drámai, hollywood-i sorozatok által számtalan formában megfilmesített apokalipszisre vár, pedig az apokalipszis szép lassan már be is kúszott a nappalinkba.
A könyv rámutat, hogy a demokráciával szemben fellépő autokratikus rendszerek sem olyan módon jelentenek kihívást, mint a 20. század kommunizmusa vagy fasizmusa. A 21. század autokráciája nem itatja át a mindennapokat ideológiával, mint a totalitárius vagy poszttotalitáriánus fasiszta és kommunista rendszerek. Sokkal pragmatikusabb annál. Míg a liberális demokrácia az egyén méltóságát és a közösség hasznát kínálja, a pragmatikus autokrácia a közösség méltóságát és az egyén hasznát. Kína például igen nagyot lépett előre a nyomor felszámolásában az elmúlt évtizedekben, és polgárai kétségtelenül sokkal jobban élnek, mint akár tíz éve. Ugyanakkor nem élveznek egyéni szabadságjogokat, emberi méltóságukat az állam nem tartja tiszteletben - méltósága csak az államnak van. A nacionalizmus kollektív méltóságát kínálják a polgároknak saját emberi méltóságuk helyett, és az egyéni gyarapodás ígéretét.
Valójában Trump vagy Orbán ajánlata is nagyon hasonló. Mégis, Runciman szerint ezek az illiberális rendszerek alapvetően különböznek a kínai autokráciától - sokkal inkább a demokrácia paródiái. Így ír erről:
"Ez nem a demokrácia alternatívája. Egyszerűen annak populista torzulásáról van szó. A demokrata autokraták, mint amilyen Orbán Viktor magyar vezető - aki 'illiberális demokratának' nevezi magát - Vlagyimir Putyintól és nem a kínai kommunistáktól merítenek inspirációt. A Magyarországhoz és Oroszországhoz hasonló országok pragmatizmusa jóval elmarad bűnbakkeresésük és jól kidolgozott összeesküvés-elméleteik mögött. Választások még vannak. A demokráciát megfosztják liberális ismérveitől. Ennek következtében alig lehet már demokráciának hívni, egyes politikai elemzők inkább 'kompetitív autokráciának' nevezik az ilyen rendszert. Bár van választás, de valójában kiüresedett. Ez valójában a demokrácia paródiája, semmint a helyettesítése valami mással."
A kínai rendszer ezzel szemben szerinte képes valamit kínálni a nyugati demokráciával szemben, amit "Moszkva, Budapest vagy Trump legfeljebb a gesztusok szintjén képes: gyakorlati eredményeket a többség számára." Orbán Viktor persze bizonyára elszomorodna ettől az értelmezéstől, hiszen ő világtörténelmi jelentőségűnek képzeli saját illiberális rendszerét, amely Runciman szerint csupán a demokrácia paródiája. Trump és Orbán flörtölnek azzal a pragmatikus autokráciával, amelyet Kína képvisel, de nem ölelik magukhoz azt teljességében, és megmaradnak a demokrácia keretein belül. Ebből a szempontból a könyv optimista hangvételű: elveti azt az elméletet, amely szerint a populizmus előretörése a demokrácia végét hozná el.
A demokráciáknak Runciman szerint van egy nagy előnyük: az önkorrekcióra való képesség. A pragmatikus autokráciák jól működnek mindaddig, amíg a gazdasági növekedés töretlen, amíg az egyének azt érzik, hogy jobban élnek, mint a múltban. Ha azonban az erőforrásaik kiapadnak és a növekedés lassul, az emberek becsapottnak érzik magukat, hiszen eladtál személyes szabadságukat - a semmiért. De ez nem jelenti azt, hogy a demokráciák szükségszerűen diadalmaskodnak. Churchill híres mondása, miszerint a demokrácia a legrosszabb rendszer, az összes többit kivéve, a szerző szerint csak félig igaz. Sokaknak jelenleg a legjobb lehetőség a demokrácia - de nem mindenkinek, és vannak reális alternatívái.
Aki a könyvtől azt remélte - mint én - hogy a végén némi támpontokat is nyújt a demokrácia hívei számára ahhoz, hogy miként lehet javítani az esélyeket, annak csalódnia kell. Ilyennel a szerző nem szolgál. Annyit mond, hogy bár a nyugati demokráciák túlléptek életük delelőjén, ez még nem jelenti azt, hogy folyamatosan a halálra kellene összpontosítaniuk, az elveszett fiatalságon szomorkodniuk, hiszen ahogy az egyén életében is, a demokrácia életében is az időskor akár az élet legproduktívabb szakasza is lehet. Runciman könyve remek elemzéseket tartalmaz, mesterien kritizál más szerzőket és értelmezéseket, de talán túl óvatossá válik akkor, amikor saját álláspontot kellene kialakítania. Ezért egy kis hiányérzettel tettem le a könyvet.