Vissza a jövőbe

Orbán és a nemzeti önámítás emlékműve

Az emlékmű-vita résztvevői mintha elbeszélnének egymás mellett, nem közelednek az álláspontok. Van nácizás meg komcsizás, az indítékok és szándékok kölcsönös félreértése. És közben valahogy nem sikerül átvinni az üzenetet, hogy mi is a baj ezzel az emlékművel. Nem az a baj, hogy a kormány rasszista vagy antiszemita nézeteket próbálna legitimálni vele. Nem is az, hogy "rideg" és elbagatellizálja az áldozatok szenvedését. A kegyeletsértésnél többről van szó, a nemzeti önismeretről, amelynek hiánya nem csak néhány "zsidó néninek" fáj.                      

Zsidó honfitársak

A Végső Megoldás egyik fő kidolgozója és végrehajtója, Adolf Eichmann a magyarországi zsidók haláltáborokba hurcolását tartotta a zsidók kiirtására irányuló német terv – és saját karrierje - legnagyobb sikerének, míg a dán zsidók deportálását egyértelműen kudarcnak minősítette. A dán zsidóknak ugyanis mindössze 1 százalékát sikerült haláltáborokba deportálni, a többiek Svédországba menekültek. Vajon mi magyarázza ezt a különbséget? Vannak olyan körülmények, amelyek kézenfekvő magyarázatnak tűnnek: a dán zsidóság létszáma jóval kisebb volt, a németek szemében a dánok felsőbbrendű árja nép voltak, akikkel kesztyűs kézzel bántak, ezenkívül Dániához közel volt a semleges Svédország, egérutat nyújtva a zsidóknak. Ez azonban önmagában még nem kielégítő válasz. Bo Lidegaard dán történész új könyve, a Honfitárs (Countryman) bemutatja, hogy milyen nagy szerepet játszott a dán zsidók megmenekülésében a dán állam ellenállása és a társadalom szolidaritása. Ez kíméletlen szembenézésre késztet minket, magyarokat azzal a történelmi felelősséggel, amit az akkori magyar állam és társadalom viselt a magyarországi zsidóság pusztulásáért, és amely felelősséget ma megpróbálnak kizárólag a német megszállókra hárítani.

Elítéli-e a Biblia a melegeket?

A Biblia szerint a homoszexualitás halálos bűn, tartja a közvélekedés. A legtöbben nem is igen veszik a fáradtságot, hogy elgondolkodjanak azon, vajon ez a meggyőződés tényleg szilárd alapokon nyugszik-e - egyszerűen adottnak tekintik. Volt idő, nem is olyan régen, amikor az USA déli államaiban vagy Dél-Afrikában a fehérek tömegei meg voltak győződve arról, hogy a rabszolgaság intézménye vagy a bőrszín szerinti megkülönböztetés Isten parancsa. Ezt tanították az iskolák katedráiról, erről prédikált a pap a szószékről és ezt írták az újságok is. Megkérdőjelezni istenkáromlás-számba ment. Szerencsére ma már egyre kevesebben gondolják így. Az azonos neműek közötti kapcsolatok elítélése éppoly kevéssé támasztható alá az Írással, mint amennyire a rabszolgaság, vagy a faji megkülönböztetés. Sokkal inkább vallási köntösbe öltöztetett társadalmi előítéletekről van szó.

Ferenc pápa a drogokról és a melegekről

Ferenc pápa brazíliai látogatása során számos ellentmondásos kijelentést tett olyan fontos, emberi jogokat érintő társadalmi kérdésekben, mint például a droglegalizáció vagy a melegek jogai. Latin-Amerikában ezekben az ügyekben az utóbbi években áttörésre került sor: több ország legalizálta az azonos neműek házasságát és feszegeti a drogtilalom határait. A pápai megnyilatkozásokat nehéz sommásan megítélni, a konzervatívoknak túl progresszív, a progresszíveknek túl konzervatív ízűek. Ez nem is csoda, hiszen a katolikus hívők közösségét is mélyen megosztják ezek a kérdések. 

Lehet-e gyanús a bőrszín?

2012. február 26-án éjjel George Zimmerman, aki polgárőr önkéntesként dolgozott a floridai Sanfordban, egy szerinte gyanúsan viselkedő tinédzserre lett figyelmes a lakóhelye közelében. Felhívta a rendőrséget és autójával követni kezdte a fiatalt, akit a rendőrségi diszpécser kérdésére fekete bőrű, kapucnis pulóvert viselő gyanús alakként írt le, aki „biztos valami rosszban sántikál és be van drogozva”. A fiú megpróbált elfutni előle, de Zimmerman – a rendőrségi diszpécser kérése ellenére - üldözőbe vette, majd dulakodás alakult ki közöttük, eközben Zimmerman automata fegyverével lelőtte a srácot. Hogy egészen pontosan mi történt abban a két-három percben, senki sem tudja megmondani – a járókelők a sötétben nem látták tisztán a dulakodás részleteit, kamerafelvétel nincs, a rendőrök már csak a lövés után érkeztek a helyszínre. Zimmerman testén több véző seb volt, ezeket bevallása szerint akkor szerezte, amikor a fekete fiú számon kérte, hogy miért követi, majd megtámadta és ütni kezdte – ezután használta a fegyverét a fegyvertelen Trayvon Martinnal szemben. A bíróság nemrég felmentette Zimmermant, mivel elfogadta a védelem azon érvét, hogy önvédelemből cselekedett. 

Lehet-e mecset a katedrális?

2010 húsvétján a córdobai katedrális látogatói különös jelenetnek lehettek szemtanúi. Egy tucatnyi muszlim leterítette az imaszőnyegét a márványpadlóra, letérdepelt és imába kezdett. A több mint ezer oszlopból álló hatalmas csarnok hamarosan a Korán verseit visszhangozta. Megjelentek a biztonsági őrök, akik megpróbálták erőszakkal eltávolítani az imádkozó muzulmánokat a keresztény templomból, de ők ellenálltak. A verekedés eredményeként két őr könnyebben megsérült, a kiérkező rendőrök két férfit előállítottak. A botrány nagy sajtóvisszhangot váltott ki a Spanyolországban, jobboldali politikusok és egyházi vezetők a keresztény értékek elleni erőszakos támadásról és Európa muszlim inváziójáról beszéltek. Aki azonban ismeri Spanyolország történelmét, az tisztában van vele, hogy a helyzet ennél jóval bonyolultabb.

Ferenc pápa és a mocskos háború

Az első latin-amerikai pápa megválasztása korszakhatár a katolikus egyház történetében. Ferenc pápa, avagy Jorge Mario Bergoglio, nehezen beskatulyázható személyiség: merész reformer és makacs konzervatív egy személyben. Pápaságát nagyban befolyásolja majd az örökség, amit argantín egyházi vezetői múltjából hoz magával. Ebben az írásban életútjának egyik legellentmondásosabb szakaszával szeretnék foglalkozni - azzal az időszakkal (1976-82), amit az argentínok a “mocskos háború” néven emlegetnek.   

Hogyan vált Ratzinger reformerből inkvizítorrá?

Sokan sokféleképpen ítélik meg XVI. Benedek pápa életművét. Egyesek szerint II. János Pál örökségének folytatójaként sokat tett azért, hogy megőrizze az egyház egységét és integritását egy egyre zavarosabb korban. Mások szerint elsősorban ő tehet arról, hogy az egyház még mindig a középkorban dagonyázik és egyre nagyobb szakadék választja el a világtól. Nem tisztem eldönteni ezt a vitát. Ratzinger életpályája mindenesetre bővelkedett a fordulatokban, ezek közül is az egyik legjelentősebb a 60-as évek végén történt. Vajon hogyan vált a Második Vatikáni Zsinat idején még reformernek számító teológusból az “Úr Rotweilere”, aki az inkvizíció örököseként könyörtelenül lecsapott a liberális elhajlókra? 

Nevezzünk el zsákutcát Horthyról

Divatba jött a két világháború közötti rendszer. Menő lett kormányprogramokat vagy utcákat, tereket elnevezni a Horthy-korszak vezéralakjairól, a másik oldalon pedig tiltakozó petíciókat indítani ellenük. A kultusz ellenkultuszt gerjeszt, Gyömrőn még népszavazást is tartottak a Horthy közpark ügyében. Szerintem ha parkot nem is, de utcát nem lenne hülyeség elnevezni a volt kormányzóról – csak először bizonyosodjunk meg arról, hogy ez az utca mindenképpen zsákutca legyen. A két világháború közötti rendszer ugyanis, bár nem volt fasizmus, mégsem alkalmas arra, hogy megalapozza a 21. századi jobboldali demokraták identitását. Sokkal inkább egy olyan zsákutcás fejlődési útról van szó, ami ma már nem járható, viszont a megújulást segítő tanulságokat tartogat. 

Az elfelejtett forradalom

Október 23-án több százezer ember vonult az utcára, hogy az 1956-os forradalom 56. évfordulóját ünnepelje. Szinte senki sem emlékezik meg azonban arról a másik forradalomról, ami 38 évvel korábban, 1918. október 30-31-én zajlott le Magyarországon. Az őszirózsás forradalom vezérének, Károlyi Mihálnyak a szobrát nemrég távolították el a Kossuth térről. Bár ez a forradalom is éppen úgy megmozgatta a társadalom szinte minden rétegét, és éppen úgy a független, demokratikus Magyarországért folyt, mint az 1956-os, emléke mégis elhomályosult. Vajon miért?

A szekértáborok nyomában

Napjaink egyik fő témája a közélet politikai törésvonalak menti szakadásának befoltozása, egyaránt beszélnek erről a jobb- és a baloldalon. De vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi a történelmi eredőpontja a magyar politikai közélet végletes és végzetes megosztottságának – vagy ahogy Litván Gyögy történész fogalmaz, a haza vagy haladás hamis, de reálisan jelenlévő dilemmájának? Jelen írásban erre próbálok választ adni abból a célból, hogy támpontokat adjak egymás jobb megértéséhez.

Magyar történészvita: kicsit sárga, kicsit savanyú

Pók Attila, a Magyar Történelmi Társulat főtitkára a minap hangot adott annak a reményének, hogy a magyar történészek között a Horthy-rendszer megítélésével kapcsolatban kibontakozó vita éppen olyan termékeny hatással jár majd a közéletre, mint a 80-as évek végén a náci múlt feldolgozásával kapcsolatos német történészvita (Historikerstreit). Osztozom ebben a reményében. A mi történészvitánk persze kicsit félrecsúszott és rossz vágányon halad, ezért érdemes néhány dolgot a helyére tenni.  

Prohászka öt arca

Prohászka Ottokár, a 20. század egyik legellentmondásosabb országának egyik legellentmondásosabb gondolkodója, ismét a figyelem középpontjába és a bírálatok keresztüzébe került – nem először. Nevét, életművét már az életében is gyakran próbálták kiátkozni vagy imába foglalni, az aktuális politikai hatalom igényeinek megfelelően. Volt, aki "vörös" felforgatót látott benne, volt, aki fajvédő fasisztát és volt, aki modernista eretneket vagy éppen apostoli tanítót. Újabban nagy indulatokat váltott ki a kormány azon terve, hogy szobrot állítsanak neki Budapesten. Az aktuálpolitikai viták közepette nem árt kicsit megpihenni a vihar szemében, visszafogni elfogultságainkat és őszintén számot vetni a székesfehérvári püspök politikai és teológiai hagyatékával – ami meglepően időszerű és elavult elemeket tartalmaz egyben. Ezt a sokoldalú, változatos életművet nem lehet kizárólag egy szempontból megítélni. Írásom nem titkolt célja, hogy a sematikus, sommás ítéletek helyett árnyaljam a róla kialakított képet, ezért öt különböző arcát is bemutatom (van még neki több is).     

Mi mind a Szent Korona tagjai vagyunk

Júniusban elfogadta a kormánytöbbség a Jobbik törvénymódosítóját arról, hogy kriminalizálni kell a Szent Korona megsértőit. Eszerint aki nagy nyilvánosság előtt ezt a jelképet sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, illetve azt más módon meggyalázza, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A Szent Korona tan híveinek ez a rendelkezés éppúgy nem adhat okot örömre, mint ahogy a liberálisok sem fogadták osztatlan örömmel a hírt, hogy a holokauszt tagadását a törvény bünteti. Egy újabb téma, amit most a büntetőjog medrébe terelünk és tabusítunk ahelyett, hogy kibeszélnénk és begyógyítanánk a vele kapcsolatos történelmi sebeket és félreértéseket. Vajon ki sérti meg jobban a Szent Koronát, az, aki mint műtárgyat becsmérli, vagy az, aki az általa jelképezett alkotmányos jogbiztonságot vonja kétségbe?

Ki fél Nyirő Józseftől?

„Ki fél Nyirő Józseftől?" – tette fel a kérdést Szőcs Géza Nyirő József jelképes újratemetési szertartásán. A kérdés helyénvaló – az általa kínált válaszok sajnos nem. Szőcs szerint Nyirő újratemetésétől elsősorban „Surgyelánék", a magyarellenes pöffeszkedő posztkommunista bukaresti hatalom fél, félelmének oka pedig csupán a magyar nemzeti öntudat erősödése. A „karhatalom" mellett említette még a „zavaros ezotéria-hívőket" (?), a „horrorfilmfüggő zombikat" (?) és „hivatalos rémüldözőket" is – ez utóbbi alatt valószínűleg értve azokat a külföldi és belföldi baloldali értelmiségieket, akik indokolatlanul festik a nácizmus ördögét a falra, azzal az aljas szándékkal, hogy lejárassák a magyar kormányt. Bizonyára van igazság abban, amit mond. A román prefektus valóban óriási hibát követett el azzal, hogy mondvacsinált bürokratikus okokra hivatkozva megakadályozta az újratemetést. Senkitől sem lehet megtagadni a végtisztességet, legyen akár nyilas az illető. Abban is lehet igazsága a volt államtitkárnak, hogy a baloldalról sokan szinte kéjelegve nácizzák le azt a kormányt, aminek valójában vajmi kevés köze van a nácizmushoz. Sok rosszat el lehet mondani a kormányunk politikusairól, de azt nem, hogy antiszemiták vagy nácik lennének. (Ennyiben egyébként igaza van a Véleményvezéren megjelent írásnak.)

Reakció a reakcióra

Írhatnám, hogy Schmidt Mária "Reakciósnak lenni" című cikke nagy vihart kavart a magyar közéletben, de nem lenne igaz. A viharhoz valódi közélet szügségeltetne a közös ügyeinkről folytatott színvonalas vitákkal. Sajnos a mi mai magyar közéletünk két egymástól gondosan elszigetelt pocsolyához hasonlít, ami már régóta nem kap utánpótlást és friss vizet a másiktól, legfeljebb sárdobálás folyik – így mindkét pocsolya csak egyre poshadtabbá válik. Schmidt cikke lehetett volna akár vitaindító írás, vezethetett volna értelmes párbeszédhez, felkavarva az állóvizet. Sajnos a cikk valódi motorja nem a másik oldallal való párbeszéd kezdeményezése, hanem annak megbélyegzése, nem a pluralizmus jegyében való kompromisszumok keresése, hanem a progresszív, baloldali tradíció végleges kirekesztése a nemzeti hagyományból. Ahelyett, hogy egy korszerű, a 21. század kihívásainak megfelelő és önmagában is izgalmas kihívást jelentő jobboldali alapvetést fogalmazott volna meg, gyakorlatilag visszatért a reakció legrosszabb hagyományaihoz – mintha 1944 óta egyetlen év sem telt volna el. A cikkre adott egyes zsigeri baloldali válaszok színvonala sajnos nem volt különb. Pedig lehetne többet is tenni, mint kölcsönösen besértődni.