Egy (ön)kritikus (kór)kép következik rólunk, a baloldali magyar értelmiségről, és őszinte szembenézés a lehetőségeinkel.

Azt mondják, hogy a CEU-n agymosás folyik. Nos, mint a CEU volt hallgatója, valóban aláírhatom, hogy bizonyos szempontból agymosás áldozatává váltam - csak éppen nem úgy, ahogyan egyesek elképzelik.

Ami napok óta a budapesti utcákon történik, az formabontó és felszabadító. Nem tudjuk, hogy sikerül-e ezt valamiféle rendszerváltó mozgalomba csatornázni, de néhány tanulságot már levonhatunk! 

Valóban a PC-gondolatrendőrség a szólásszabadságot fenyegető legnagyobb veszély korunkban? Nem egészen.

Egy barátommal jelentkeztem a Nolimpia oldalán aláírást gyűjteni az ikonikus Moszkva téri órához. A műszakunk alatt kaptunk hideget-meleget, de legfőképpen egy jó kis keresztmetszetet a társadalmunkból. Néhány tanulság.

Most, amikor az államtól független, "senki által nem választott" civil szervezetek a kormányzat támadásainak célkeresztjébe kerültek, érdemes felidéznünk, milyen nagy fontosságot tulajdonítottak a reformkor nagy államférfiai az egyesülés szabadságának. 

Chicagóban négy fekete fiatal a Facebook-on livestreamelte azt a videót, amelyen egy mentális problémákkal küzdő fehér fiút kínoznak, rasszista szitkokat szórva rá. A videó, amit Obama elnök is elítélt, megrázta a közvéleményt. Ez teljesen érthető. Minden hasonló indítékból elkövetett bűncselekmény gusztustalan és elítélendő. Rengeteg olyan vélemény is napvilágot látott azonban, amelyek ebből az egy eseményből hamis általános következetéseket vonnak le. Ezeket vesszük most górcső alá!

A PISA tesztek eredményei nem csak Magyarországon, de a rosszul teljesítő országok mindegyikében élénk sajtóvisszhangot váltottak ki és védekezésre késztették az oktatáspolitika irányítóit. De vajon valóban alkalmas-e ez a teszt arra, hogy támpontokat adjon az oktatáspolitika megújításával kapcsolatban? Ha közelebbről megnézzük, hogy vannak-e olyan közös ismérvek, amelyek bizonyos országok oktatási rendszerét eredményesebbé, míg más országok oktatási rendszerét kevésbé eredményessé teszik, akkor számos ilyet találunk.

Hackerek által kiszivárogtatott dokumentumokra hivatkozva a Fidesz alelnöke titkosszolgálati vizsgálatot helyezett kilátásba azon hazai szervezetekkel szemben, amelyeket a Soroshoz köthető Nyílt Társadalom Alapítvány támogat. Szerinte ugyanis ezek az iratok bizonyítják, hogy ezek a szervezetek “fekete pénzből“ és “törvénytelenül” működnek. Ha azonban áttekintjük ezeket a bizonyos dokumentumokat, rá kell jönnünk, hogy valójában semmi ilyesmit nem bizonyítanak, és az orosz titkosszolgálat lejárató akciójáról van szó.

A kormány menekült-ellenes kampányának egyik fő eleme, hogy amennyiben beengedjük a menekülteket, akkor oda jutunk, mint például Nagy-Britannia, ahol homogén, szegregált etnikai gettók alakultak ki a nagyvárosokban - olyan "no-go zónák", ahol a helyi hatóságok ellenőrzése nem érvényesül. Ha alaposabban utánajárunk a témának, akkor kiderül, hogy valójában éppen ellenkezőleg: az ország lakókörzetei, köztük azok, amelyeket gettónak minősítenek, valójában etnikailag egyre sokszínűbbé válnak.  

Az adófizetők pénzén készült 1956-os imázsfilm (lásd itt!) nem a forradalomnak állít méltó emléket, hanem a jelenleg fennálló rendszer önelégült önigazolásáról szól.  

Az elmúlt napokban indulatos vita kezdődött arról, hogy vajon kell-e örülni a magyar focicsapat sikerének. Egyesek szerint a drukkerek Orbán malmára hajtják a vizet, mások szerint viszont egyenesen hazaárulás, ha valaki nem vesz részt az össznépi szurkolásban. Egyiküknek sincs igaza. 

Mi a létjogosultsága a "senki által nem választott", esetenként külföldi alapítványok által támogatott civil szervezetek által képzett "háttérhatalomnak"? Éppen annyi, mint amennyi magának a demokráciának!

Patkányok. Nem kevesebb, mint hatszor szerepel ez a szókép Bayer Zsolt legutóbbi publicisztikájában. Csak a szokásos. Már felháborodni sem háborodunk fel. Legyintünk. Megszoktuk már a dehumanizáló metafórákat. Szerves és szalonképes részévé vált a közbeszédnek, hogy rangos napilapok publicistái emberekre kártevőkként hivatkoznak. Miért van ez így, és jól van ez így?

Kétféleképpen lehet a szilveszteri kölni eseményeket félremagyarázni. Egyrészt úgy, ha általános érvet faragunk belőle a menekültek és bevándorlók befogadása ellen, másrészt úgy, ha vegytisztán nőjogi kérdésként kezeljük, aminek semmi köze a bevándorláshoz. Mindkét értelmezés tévútra vezet.

A párizsi terrortámadásról a média egy része által terjesztett nézet szerint a határainkon átszivárgó barbár ázsiai hordák indítottak támadást a felvilágosult Európa ellen. Szerintük a terrorista akció Orbán Viktor migráció-ellenes politikáját igazolja, akiről kiderült, hogy mennyire reálisan látja a helyzetet. Ellenben mindenki, aki ezek után még hisz a liberalizmusban és multikulturalizmusban, az vagy naív idealista hülye, vagy egyenesen “háborús bűnös” (Bayer Zsolt). Valóban ilyen egyszerű a képlet? Nem éppen.

Egyes politikusok megpróbálják velünk elhitetni, hogy korunk azért velejéig romlott, mert túl nagy a szabadság. Mintha bármi köze lenne az emberi civilizáció válságának ahhoz, ha az emberek szabadon megválaszthatják, ki képviseli őket a parlamentben, vagy ha szabadon házasodhatnak azonos nemű parterükkel, ha büntetlenül szívhatnak az otthonukban füvet, ha más kultúrájú, származású embereket fogad be a társadalom, esetleg mindenki számára hozzáférhető a születésszabályozás. Ezek a politikusok többnyire a rend és a biztonság hamis ígéretével lépnek fel, a vissza a régi jól bevált értékekhez jelszavával hadjáratot hirdetnek a "szabadosság" ellen. Divat lett a civilizáció válságát a liberalizmus, a liberális demokrácia válságával azonosítani. Ez az egész valójában semmi másról nem szól, mint hogy eltereljék a figyelmet azokról a jelenségekről, amelyek miatt az emberiség valóban válságban van. 

Ceglédi Zoltán szenvedélyes hangú nyilatkozatot tett: ő és a lakosság nagy része nem keresztény, ezért kikéri magának, hogy Magyarországot, ami ugyanúgy az ő országa is, kereszténynek nevezze a miniszterelnök. Szerintem a miniszterelnök kijelentésére nem az a megfelelő válasz, hogy elhatárolódunk a kereszténységtől.

Sok jogos félelem merül fel az európaiakban a muzulmán bevándorlókkal és menekültekkel kapcsolatban. Sorra vettünk és elemeztünk néhányat! 

Miközben az elmúlt évtizedek egyik legsúlyosabb emberi jogi válsága bontakozik ki előttünk Magyarországon, a nagy egyházak hallgatnak. Fájdalmas ez a hallgatás.

Pont az államalapítás ünnepének előestéjén tudósított a sajtó, hogy régészek valószínűleg megtalálták I. Géza királyunk sírját az általa alapított váci székesegyház romjai között. Jó alkalom ez arra, hogy felidézzük, hogyan viszonyult Géza király és dinasztiájának többi tagja az idegenekhez, bevándorlókhoz.

Idén Európa-szerte hőségrekordok dőltek meg. A száraz meleget szokatlanul heves viharok, vagy monszunszerű esők szakítják meg. Az extrém időjárási viszonyokat a legtöbben a természet szeszélyének számlájára írják. Feljebb kapcsolják a légkót vagy az ablaktörlőt, és káromkodva meghúzzák magukat az autójukban, amíg jobbra fordul az idő. Az közben az eszükbe sem jut, hogy éppen abban a fémládában ülnek, aminek a gázkibocsátása a leginkább felelős az időjárás ámokfutásáért.

A debreceni menekülttáborban történt balhét a jobboldali sajtó megpróbálta úgy beállítani, mint ami a muzulmán vallási fanatizmusból fakadt, és ami a túlzott liberalizmus veszélyeire figyelmeztet minket. A valóság távol áll ettől. Van történelmi példa arra is, hogy magyar menekültek sem viselkedtek kevésbé "hálátlanul" az őket befogadókkal szemben. 

A katolikus egyház boldoggá avatta Óscar Romerot, a politikai merénylet áldozatául esett el salvadori érseket, akit a nép már ma is szentként tisztel. Talán Thomas Becket 1170-es meggyilkolása óta nem került sor arra, hogy római katolikus püspököt szertartás közben a templomában mészároljanak le. Míg Thomas Becket-et röpke két éven belül szentté avatták, 35 évig kellett várni arra, hogy a katolikus egyház boldoggá avassa a mártírhalált halt latin-amerikai érseket. Halálának körülményei, okai mind a mai napig tisztázatlanok és vitatottak. Vajon miért? A hitéért halt meg, vagy a politikai meggyőződéséért? A kérdés megválaszolásához meg kell értenünk a gyilkosság mélyebb társadalmi és politikai mozgatórugóit, illetve a bűntény utóéletét.

A rendőri erőszak nyomán fellángoló amerikai gettólázadások a faji elkülönítés súlyos örökségének részét képezik. Ha Magyarország el akarja kerülni a hasonló tömeges erőszakos konfliktusokat a jövőben, akkor fel kell hagynunk a szegregációval.

Meg kell hagyni, Orbán Viktornak különös érzéke - vagy inkább érzéketlensége - van ahhoz, hogy az emberségünket leginkább próbára tévő pillanatokban vessen fel embertelen megoldási javaslatokat. Néhány nappal az európai közvéleményt sokkoló, több mint 800 bevándorló és menekült életét követelő hajószerencsétlenség után kijelentette, hogy „Európának nincs szüksége menekültekre”. Ugyanazon a napon, amikor Indonézia az ENSZ főtitkár és a világ számos vezetőjének tiltakozása ellenére kivégzőosztag elé állított 8 embert nem-erőszakos bűncselekmények elkövetése miatt, a miniszterelnök Pécsen a halálbüntetés bevezetéséről beszélt. Akár tudatosan, akár ösztönösen, de tökéletesen eltalálja a pillanatokat a megszólaláshoz – és tökéletesen annak az ellentétét mondja, mint amit egy az emberi jogok iránt elkötelezett európai ország vezetőjétől elvárhatnánk.

Sokak szerint a Mohamedet kifigurázó karikaturisták elleni ismétlődő terrortámadások azt bizonyítják, hogy korlátozni kellene a szólás szabadságát és be kellene tiltani a vallásgyalázó tartalmakat. Akik ezt a véleményt hangoztatják, valószínűleg nem gondolják végig, hogy ez milyen következményekkel járna. A vallásgyalázás nem modern találmány, az egyetemes zsidó-keresztény kulturális hagyomány jelentős értékei is rendkívül sértők lehetnek. De egyben azt is megmutatják, hogy mennyire össszekapcsolódik a múltunk és mennyire egymásra van utalva a jövőnk.

Sokan a Charlie Hebdo szerkesztőségének lemészárlásában a középkori barbarizmus támadását látják a modern nyugati civilizáció ellen. Múltban ragadt elmék ördögi indulatát, akik bosszút akartak állni a vallásukat ért sértések miatt. Én nem osztom ezt a véleményt. Ez egy gondosan előkészített, hideg fejjel végrehajtott médiahack volt olyan emberek által, akik a modern nyugati civilizációban szocializálódtak és alaposan ismerték annak működését. Sikerült egy olyan érzékeny pontra csapást mérniük, ami láncreakciót indított el a nyugati világban. Kérdéses, hogy megállítható-e.

Edmund Fawcett, a The Economist veterán újságírójának idén megjelent nagyszabású könyve arra vállalkozik, hogy bemutassa a liberalizmus mint politikai mozgalom történetét. Napjainkban, amikor a liberalizmust - és a liberális demokráciát – rengeteg támadás éri különféle irányokból, ez a mű rendkívül fontos ismeretekkel és érvekkel vértezheti fel azokat, akik részt akarnak venni ebben a vitában, pro- és kontra. A "Liberalizmus: egy eszme története" című 889 oldalas könyv részletes recenzióját meg sem kísérlem egy blogposzt keretében, de kiemelek három olyan szempontot, amelyek számomra a legérdekesebbek voltak.

Bár Magyarország államformája formálisan még mindig köztársaság, 2010 óta sokan beszélnek a Harmadik Köztársaság bukásáról. Napjaink ellenzéki tüntetéseinek szónokai előszeretettel fejezik be beszédeiket az „Éljen a köztársaság!” fordulattal. A köztársasági hagyományt, amelyen elvileg mindkét oldal osztozik, a jobboldal tudatosan háttérbe szorítja, a baloldal pedig eddig csak a retorika szintjén vette elő. Alig maroknyian emlékeznek meg ma, november 16-án arról, hogy 1918-ban ezen a napon kiáltották ki az első független és demokratikus magyar köztársaságot.

Október 28-án kedden a pesti utca történelmet írt: több tízezer, egyes becslések szerint százezer ember vonult utcára, hogy a kormány által tervezett internetadó ellen tiltakozzon. A békemenettel ellentétben nem előzte meg hosszas előkészítés, nem promózták állami pénzen, nem mozgósította alkalmazottjait rá a CBA, és nem is buszoztak fel embereket a fővárosba vidékről. A budapesti tüntetéssel párhuzamosan több vidéki városban is tömegek vonultak az utcára. Vajon milyen tanulságokat vonhatunk le ebből? 

A kormánypárti sajtó egyik legkedveltebb közellenesége Soros György, akit előszeretettel mutatnak be egy olyan mumusként, aki tőzsdespekulációból szerzett vagyonával a háttérből irányítja nem csak Amerikát, de az egész világot. Tény, hogy Soros gazdag és befolyásos ember, az általa alapított szervezeteken keresztül számos olyan tevékenységet támogat, amelyektől a liberális demokrácia – vagy ahogy ő nevezi, a nyílt társadalom – fejlődését reméli. Az is tény, hogy az amerikai bel- és külpolitikát gyakran befolyásolják a kulisszák mögött lobbiérdekek. Aki azonban azt állítja, hogy ezek a lobbierők valamiféle egységes monolitot képeznek, ami mögé valamiféle liberális világösszeesküvést vizionál, az nagyot téved. Soros nem az egyedüli, és még csak nem is a leggazdagabb amerikai üzletember, aki pénzét politikai ügyek előmozdítására fordítja. Sőt, a nagyvállalati lobbicsoportok és nagyhatalmú donorok közül a legtöbben egyáltalán nem olyan ügyeket támogatnak, mint amilyeneket Soros.  

A Nyugat és Oroszország között zajló új hidegháború jelentősen átalakítja a gazdsági és hatalmi erőviszonyokat Eurázsiában, és ennek a leginkább az emberi jogok esnek áldozatul. A civil társadalom ellen a közép-ázsiai országokban jelenleg zajló hadjárat a legjobb példa.   

Sokak szerint Orbán tusványosi “zagyvaságait” nem érdemes komolyan venni, és egyébként is, semmi újat nem tartalmazott ez a beszéd, ami valóban alacsony színvonalat ütött meg, és nélkülözi a koherenciát. Mégis, ösztönös érzékkel tapintott rá bizonyos világtrendekre. Fareed Zakaria, aki 1997-ben az illiberális demokráciákról írt cikket, egyenesen trendsetternek nevezi, és a putyinizmus terjedéséről ír. Az más kérdés, hogy Orbán ezeket a trendeket a saját hazai hatalmi pozíciójának megerősítésére, újonnan kialakított hatalmi rendszerének igazolására használja fel. És a világtrendek puszta felismerése még nem jelenti azt, hogy a magyar miniszterelnök helyesen mérte fel azok valódi jelentőségét, illetve Magyarország geopolitikai lehetőségeit.

Az emlékmű-vita résztvevői mintha elbeszélnének egymás mellett, nem közelednek az álláspontok. Van nácizás meg komcsizás, az indítékok és szándékok kölcsönös félreértése. És közben valahogy nem sikerül átvinni az üzenetet, hogy mi is a baj ezzel az emlékművel. Nem az a baj, hogy a kormány rasszista vagy antiszemita nézeteket próbálna legitimálni vele. Nem is az, hogy "rideg" és elbagatellizálja az áldozatok szenvedését. A kegyeletsértésnél többről van szó, a nemzeti önismeretről, amelynek hiánya nem csak néhány "zsidó néninek" fáj.                      

A Végső Megoldás egyik fő kidolgozója és végrehajtója, Adolf Eichmann a magyarországi zsidók haláltáborokba hurcolását tartotta a zsidók kiirtására irányuló német terv – és saját karrierje - legnagyobb sikerének, míg a dán zsidók deportálását egyértelműen kudarcnak minősítette. A dán zsidóknak ugyanis mindössze 1 százalékát sikerült haláltáborokba deportálni, a többiek Svédországba menekültek. Vajon mi magyarázza ezt a különbséget? Vannak olyan körülmények, amelyek kézenfekvő magyarázatnak tűnnek: a dán zsidóság létszáma jóval kisebb volt, a németek szemében a dánok felsőbbrendű árja nép voltak, akikkel kesztyűs kézzel bántak, ezenkívül Dániához közel volt a semleges Svédország, egérutat nyújtva a zsidóknak. Ez azonban önmagában még nem kielégítő válasz. Bo Lidegaard dán történész új könyve, a Honfitárs (Countryman) bemutatja, hogy milyen nagy szerepet játszott a dán zsidók megmenekülésében a dán állam ellenállása és a társadalom szolidaritása. Ez kíméletlen szembenézésre késztet minket, magyarokat azzal a történelmi felelősséggel, amit az akkori magyar állam és társadalom viselt a magyarországi zsidóság pusztulásáért, és amely felelősséget ma megpróbálnak kizárólag a német megszállókra hárítani.

A Biblia szerint a homoszexualitás halálos bűn, tartja a közvélekedés. A legtöbben nem is igen veszik a fáradtságot, hogy elgondolkodjanak azon, vajon ez a meggyőződés tényleg szilárd alapokon nyugszik-e - egyszerűen adottnak tekintik. Volt idő, nem is olyan régen, amikor az USA déli államaiban vagy Dél-Afrikában a fehérek tömegei meg voltak győződve arról, hogy a rabszolgaság intézménye vagy a bőrszín szerinti megkülönböztetés Isten parancsa. Ezt tanították az iskolák katedráiról, erről prédikált a pap a szószékről és ezt írták az újságok is. Megkérdőjelezni istenkáromlás-számba ment. Szerencsére ma már egyre kevesebben gondolják így. Az azonos neműek közötti kapcsolatok elítélése éppoly kevéssé támasztható alá az Írással, mint amennyire a rabszolgaság, vagy a faji megkülönböztetés. Sokkal inkább vallási köntösbe öltöztetett társadalmi előítéletekről van szó.

Ferenc pápa brazíliai látogatása során számos ellentmondásos kijelentést tett olyan fontos, emberi jogokat érintő társadalmi kérdésekben, mint például a droglegalizáció vagy a melegek jogai. Latin-Amerikában ezekben az ügyekben az utóbbi években áttörésre került sor: több ország legalizálta az azonos neműek házasságát és feszegeti a drogtilalom határait. A pápai megnyilatkozásokat nehéz sommásan megítélni, a konzervatívoknak túl progresszív, a progresszíveknek túl konzervatív ízűek. Ez nem is csoda, hiszen a katolikus hívők közösségét is mélyen megosztják ezek a kérdések. 

2012. február 26-án éjjel George Zimmerman, aki polgárőr önkéntesként dolgozott a floridai Sanfordban, egy szerinte gyanúsan viselkedő tinédzserre lett figyelmes a lakóhelye közelében. Felhívta a rendőrséget és autójával követni kezdte a fiatalt, akit a rendőrségi diszpécser kérdésére fekete bőrű, kapucnis pulóvert viselő gyanús alakként írt le, aki „biztos valami rosszban sántikál és be van drogozva”. A fiú megpróbált elfutni előle, de Zimmerman – a rendőrségi diszpécser kérése ellenére - üldözőbe vette, majd dulakodás alakult ki közöttük, eközben Zimmerman automata fegyverével lelőtte a srácot. Hogy egészen pontosan mi történt abban a két-három percben, senki sem tudja megmondani – a járókelők a sötétben nem látták tisztán a dulakodás részleteit, kamerafelvétel nincs, a rendőrök már csak a lövés után érkeztek a helyszínre. Zimmerman testén több véző seb volt, ezeket bevallása szerint akkor szerezte, amikor a fekete fiú számon kérte, hogy miért követi, majd megtámadta és ütni kezdte – ezután használta a fegyverét a fegyvertelen Trayvon Martinnal szemben. A bíróság nemrég felmentette Zimmermant, mivel elfogadta a védelem azon érvét, hogy önvédelemből cselekedett. 

2010 húsvétján a córdobai katedrális látogatói különös jelenetnek lehettek szemtanúi. Egy tucatnyi muszlim leterítette az imaszőnyegét a márványpadlóra, letérdepelt és imába kezdett. A több mint ezer oszlopból álló hatalmas csarnok hamarosan a Korán verseit visszhangozta. Megjelentek a biztonsági őrök, akik megpróbálták erőszakkal eltávolítani az imádkozó muzulmánokat a keresztény templomból, de ők ellenálltak. A verekedés eredményeként két őr könnyebben megsérült, a kiérkező rendőrök két férfit előállítottak. A botrány nagy sajtóvisszhangot váltott ki a Spanyolországban, jobboldali politikusok és egyházi vezetők a keresztény értékek elleni erőszakos támadásról és Európa muszlim inváziójáról beszéltek. Aki azonban ismeri Spanyolország történelmét, az tisztában van vele, hogy a helyzet ennél jóval bonyolultabb.

Az első latin-amerikai pápa megválasztása korszakhatár a katolikus egyház történetében. Ferenc pápa, avagy Jorge Mario Bergoglio, nehezen beskatulyázható személyiség: merész reformer és makacs konzervatív egy személyben. Pápaságát nagyban befolyásolja majd az örökség, amit argantín egyházi vezetői múltjából hoz magával. Ebben az írásban életútjának egyik legellentmondásosabb szakaszával szeretnék foglalkozni - azzal az időszakkal (1976-82), amit az argentínok a “mocskos háború” néven emlegetnek.   

Sokan sokféleképpen ítélik meg XVI. Benedek pápa életművét. Egyesek szerint II. János Pál örökségének folytatójaként sokat tett azért, hogy megőrizze az egyház egységét és integritását egy egyre zavarosabb korban. Mások szerint elsősorban ő tehet arról, hogy az egyház még mindig a középkorban dagonyázik és egyre nagyobb szakadék választja el a világtól. Nem tisztem eldönteni ezt a vitát. Ratzinger életpályája mindenesetre bővelkedett a fordulatokban, ezek közül is az egyik legjelentősebb a 60-as évek végén történt. Vajon hogyan vált a Második Vatikáni Zsinat idején még reformernek számító teológusból az “Úr Rotweilere”, aki az inkvizíció örököseként könyörtelenül lecsapott a liberális elhajlókra? 

Divatba jött a két világháború közötti rendszer. Menő lett kormányprogramokat vagy utcákat, tereket elnevezni a Horthy-korszak vezéralakjairól, a másik oldalon pedig tiltakozó petíciókat indítani ellenük. A kultusz ellenkultuszt gerjeszt, Gyömrőn még népszavazást is tartottak a Horthy közpark ügyében. Szerintem ha parkot nem is, de utcát nem lenne hülyeség elnevezni a volt kormányzóról – csak először bizonyosodjunk meg arról, hogy ez az utca mindenképpen zsákutca legyen. A két világháború közötti rendszer ugyanis, bár nem volt fasizmus, mégsem alkalmas arra, hogy megalapozza a 21. századi jobboldali demokraták identitását. Sokkal inkább egy olyan zsákutcás fejlődési útról van szó, ami ma már nem járható, viszont a megújulást segítő tanulságokat tartogat. 

Október 23-án több százezer ember vonult az utcára, hogy az 1956-os forradalom 56. évfordulóját ünnepelje. Szinte senki sem emlékezik meg azonban arról a másik forradalomról, ami 38 évvel korábban, 1918. október 30-31-én zajlott le Magyarországon. Az őszirózsás forradalom vezérének, Károlyi Mihálnyak a szobrát nemrég távolították el a Kossuth térről. Bár ez a forradalom is éppen úgy megmozgatta a társadalom szinte minden rétegét, és éppen úgy a független, demokratikus Magyarországért folyt, mint az 1956-os, emléke mégis elhomályosult. Vajon miért?

Napjaink egyik fő témája a közélet politikai törésvonalak menti szakadásának befoltozása, egyaránt beszélnek erről a jobb- és a baloldalon. De vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi a történelmi eredőpontja a magyar politikai közélet végletes és végzetes megosztottságának – vagy ahogy Litván Gyögy történész fogalmaz, a haza vagy haladás hamis, de reálisan jelenlévő dilemmájának? Jelen írásban erre próbálok választ adni abból a célból, hogy támpontokat adjak egymás jobb megértéséhez.

Pók Attila, a Magyar Történelmi Társulat főtitkára a minap hangot adott annak a reményének, hogy a magyar történészek között a Horthy-rendszer megítélésével kapcsolatban kibontakozó vita éppen olyan termékeny hatással jár majd a közéletre, mint a 80-as évek végén a náci múlt feldolgozásával kapcsolatos német történészvita (Historikerstreit). Osztozom ebben a reményében. A mi történészvitánk persze kicsit félrecsúszott és rossz vágányon halad, ezért érdemes néhány dolgot a helyére tenni.  

Prohászka Ottokár, a 20. század egyik legellentmondásosabb országának egyik legellentmondásosabb gondolkodója, ismét a figyelem középpontjába és a bírálatok keresztüzébe került – nem először. Nevét, életművét már az életében is gyakran próbálták kiátkozni vagy imába foglalni, az aktuális politikai hatalom igényeinek megfelelően. Volt, aki "vörös" felforgatót látott benne, volt, aki fajvédő fasisztát és volt, aki modernista eretneket vagy éppen apostoli tanítót. Újabban nagy indulatokat váltott ki a kormány azon terve, hogy szobrot állítsanak neki Budapesten. Az aktuálpolitikai viták közepette nem árt kicsit megpihenni a vihar szemében, visszafogni elfogultságainkat és őszintén számot vetni a székesfehérvári püspök politikai és teológiai hagyatékával – ami meglepően időszerű és elavult elemeket tartalmaz egyben. Ezt a sokoldalú, változatos életművet nem lehet kizárólag egy szempontból megítélni. Írásom nem titkolt célja, hogy a sematikus, sommás ítéletek helyett árnyaljam a róla kialakított képet, ezért öt különböző arcát is bemutatom (van még neki több is).     

Júniusban elfogadta a kormánytöbbség a Jobbik törvénymódosítóját arról, hogy kriminalizálni kell a Szent Korona megsértőit. Eszerint aki nagy nyilvánosság előtt ezt a jelképet sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, illetve azt más módon meggyalázza, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A Szent Korona tan híveinek ez a rendelkezés éppúgy nem adhat okot örömre, mint ahogy a liberálisok sem fogadták osztatlan örömmel a hírt, hogy a holokauszt tagadását a törvény bünteti. Egy újabb téma, amit most a büntetőjog medrébe terelünk és tabusítunk ahelyett, hogy kibeszélnénk és begyógyítanánk a vele kapcsolatos történelmi sebeket és félreértéseket. Vajon ki sérti meg jobban a Szent Koronát, az, aki mint műtárgyat becsmérli, vagy az, aki az általa jelképezett alkotmányos jogbiztonságot vonja kétségbe?

„Ki fél Nyirő Józseftől?" – tette fel a kérdést Szőcs Géza Nyirő József jelképes újratemetési szertartásán. A kérdés helyénvaló – az általa kínált válaszok sajnos nem. Szőcs szerint Nyirő újratemetésétől elsősorban „Surgyelánék", a magyarellenes pöffeszkedő posztkommunista bukaresti hatalom fél, félelmének oka pedig csupán a magyar nemzeti öntudat erősödése. A „karhatalom" mellett említette még a „zavaros ezotéria-hívőket" (?), a „horrorfilmfüggő zombikat" (?) és „hivatalos rémüldözőket" is – ez utóbbi alatt valószínűleg értve azokat a külföldi és belföldi baloldali értelmiségieket, akik indokolatlanul festik a nácizmus ördögét a falra, azzal az aljas szándékkal, hogy lejárassák a magyar kormányt. Bizonyára van igazság abban, amit mond. A román prefektus valóban óriási hibát követett el azzal, hogy mondvacsinált bürokratikus okokra hivatkozva megakadályozta az újratemetést. Senkitől sem lehet megtagadni a végtisztességet, legyen akár nyilas az illető. Abban is lehet igazsága a volt államtitkárnak, hogy a baloldalról sokan szinte kéjelegve nácizzák le azt a kormányt, aminek valójában vajmi kevés köze van a nácizmushoz. Sok rosszat el lehet mondani a kormányunk politikusairól, de azt nem, hogy antiszemiták vagy nácik lennének. (Ennyiben egyébként igaza van a Véleményvezéren megjelent írásnak.)

Írhatnám, hogy Schmidt Mária "Reakciósnak lenni" című cikke nagy vihart kavart a magyar közéletben, de nem lenne igaz. A viharhoz valódi közélet szügségeltetne a közös ügyeinkről folytatott színvonalas vitákkal. Sajnos a mi mai magyar közéletünk két egymástól gondosan elszigetelt pocsolyához hasonlít, ami már régóta nem kap utánpótlást és friss vizet a másiktól, legfeljebb sárdobálás folyik – így mindkét pocsolya csak egyre poshadtabbá válik. Schmidt cikke lehetett volna akár vitaindító írás, vezethetett volna értelmes párbeszédhez, felkavarva az állóvizet. Sajnos a cikk valódi motorja nem a másik oldallal való párbeszéd kezdeményezése, hanem annak megbélyegzése, nem a pluralizmus jegyében való kompromisszumok keresése, hanem a progresszív, baloldali tradíció végleges kirekesztése a nemzeti hagyományból. Ahelyett, hogy egy korszerű, a 21. század kihívásainak megfelelő és önmagában is izgalmas kihívást jelentő jobboldali alapvetést fogalmazott volna meg, gyakorlatilag visszatért a reakció legrosszabb hagyományaihoz – mintha 1944 óta egyetlen év sem telt volna el. A cikkre adott egyes zsigeri baloldali válaszok színvonala sajnos nem volt különb. Pedig lehetne többet is tenni, mint kölcsönösen besértődni.